2017. szeptember 22., péntek

Mélenchon és a «La France insoumise» és politikájának apropóján (2. rész)



(Forrás: L’Internationale, n°7 2017 augusztusa)

Szakítani vagy nem szakítani az EU-val, abszurd kérdés?

Az Informations ouvrières-nek adott interjújában (224. szám, 2012. nov. 1.) világosan megmagyarázza álláspontját az antidemokratikus tőkés európai intézményekkel kapcsolatban. Egyrészt opponál az új szerződésnek, másrészt bizonyos munkásellenes intézkedéseket megszavaz. Szavakban elutasítja a szerződéseket, de megszavazta Hollande-nak az azokat szolgaian alkalmazó intézkedéseit. Az Informations ouvrières kérdése: «Ami az «összes szerződés elvetését» illeti, a Front de gauche egyetért azzal, hogy Mastrichtet, Amszterdamot, az európai költségvetési paktumot is el kell utasítani?», Mélenchon: «visszatérő kérdés az Önök részéről. Engedjék meg, hogy azt mondjam, abszurd. 2005 óta a kérdés megoldódott. Az alkotmányos szerződés tartalmazza a korábbi szerződéseket, ideértve Maastrichtot is. Aki 2005-ben nemmel voksolt, az a szerződések teljességére nemet mondott. Mi ezt igy fogalmaztuk meg: az európai szerződésekből ki kell hátrálni... aztán pedig: függetlenedni az európai szerződésektől és Pierre Laurent (a francia kommunista párt főtitkára) alapján: «a kukába kell hajítani a szerződéseket». Nem látom be, hogyan lehetne jobban… mi más Európát akarunk, szociálisan és pénzügyileg harmonizált Európát, fentről».
Pedig az Informations ouvrières kérdése messze nem volt abszurd.
Abban az időben Mélenchon rendszeresen feltűnt a görög radikális baloldali koalíció (Syriza) vezetője, Alexis Tziprasz oldalán. A Syriza akkor szerény parlamenti erőt képviselt, amely lassacskán kezdte a dolgozók és népi tömegek támogatását élvezni, mihelyt Tziprasz 2012-ben bejelentette a követelést: «minden memorandum eltörlését!», az IMF és Európai Bizottság és az egymást követő kormányok gyilkos programjainak elutasítását. Vagyis a memorandumok eltörlése az Európai Unióval való szakítás első lépése lenne – anélkül, hogy ezt követlenül kimondták volna.
A Syriza és a Parti de gauche egyaránt az Európai Balpárt (pártcsalád) tagja, ahogyan a legtöbb európai kommunista vagy volt kommunista párt is. Pártcsalád, amely elutasítja a szakítást az EU-val, mert maga is abból származik, az európai intézmények finanszírozzák és a «szociális Európa» kultiválására hivatott az európai intézmények keretében.
Mélenchon 2012-es vagy 2017-es beszédeinél Tziprasz az Európai Bizottság összes szigorításának azonnali beszüntetésére való követelése bizony sokkal «radikálisabb». Ezért is szavaztak rá 2015 januárjában a görögök milliói és emelték Tzipraszt a hatalomba. Mégis, hat hónappal később Tziprasz tiporta lábbal a görögök 61%-nak akaratát, a nemet az EB, az IMF diktátumaira és saját ígéreteit memorandumok eltörlésére. Tziprasz és a Syriza nem akarták átlépni, csak szavakban a «vörös vonalat», vagyis az Európai Unióval való szakítást, ami tömeges mozgósításra való felszólítást igényelt volna. Az öt éve gyilkos megszorításban vergődő görögök számára mi az «abszurd» a kérdésben: «szakítás vagy nem szakítás»?

Szakítás az imperializmussal vagy nem?

Az európai intézményeknek való alávetettség az egész európai kontinensen csak kifejeződési formája a függőségnek a termelőeszközök magántulajdonán alapuló rothadó rezsimtől, akármi is legyen az «antikapitalista» beszéd.
Mélenchon Jospin kormányának tagjaként részt vett a NATO kereteiben Bush oldalán az azóta is szakadatlan afganisztáni katonai beavatkozásban. Ez az intervenció önmagában is karakterizálja Jospin kormányának reakciós, imperialista természetét. 2001 októberében a IV. Internacionálé aktivistái együtt tüntettek: «Bush, Blair, Chirac, Jospin, Gayssot, el a kezekkel Afganisztántól!» (a kommunista Gayssot volt a közlekedési miniszter). Miközben a «plurális baloldal» kormánya teljes mellszélességgel beállt az afgán nép elleni terrorháborúba.
A támogatás pozíciója, mégha néha «kritikus» is, a továbbiakban is tetten érhető Mélenchonnál.
Két nappal a Líbiára mért amerikai-francia-brit csapások kezdete után egy interjúban megerősíti: «A politika (Sarkozy elnöké, aki a katonai beavatkozást vezényelte) megfelel Franciaország érdekeinek» (Libération, 2011. márc. 21.) Hozzáteszi: «álláspontom változatlan, az ENSZ garantálta nemzetközi rend híve vagyok» és «Ha a Front de gauche irányítaná az országot, (…) közvetlenül avatkoztunk volna be? Nem. Mandátumot kértünk volna az ENSZ-től». Pedig az Obama által eldöntött líbiai beavatkozást éppen az ENSZ Biztonsági Tanácsa 1973-as határozata fedezte.
Nem olyan régen, 2017 júniusában Mélenchon reagált a fehérfoszforbombák használatára, amelyet a nemzetközi koalíció vetett be az Iszlám Állam elleni harc ürügyével Szíriában: «bizonyos, hogy van a háborúzásra más mód is, kevésbé kegyetlen a civil lakosságra nézve (…). Könyörgöm a döntéshozókhoz, használjanak más fegyvereket; c’est la guerre, ez a háború, megértettük, de ne foszforbombával, ez rettenetes». (Revue de la semaine, 32-es sz. 2017. jún.16.) Mindenki tudja, a borzalmas égési sebeket okozó foszforbombák használatát nemzetközi egyezmények tiltják, barbár fegyverek ezek, de a hagyományosak talán humánusabbak, megengedhetőek? Az imperialista beavatkozások «tiszta» fegyverekkel elfogadhatóak, ha az ENSZ ellenjegyzi őket?
Amikor a La France insoumise képviselője lett, 2017. júl. 17-én, a francia katonai beavatkozások (Afganisztán, Mali, Líbia, Irak, Szíria, stb.) apropóján ezt mondta: «Bármit gondolunk a katonai kiadások értékéről, vagy azokról a konfliktusokról, amelyekben elköteleztük magunkat, az ország feladata, hogy elhatározásait vállalja».
Mégis, mit kellene gondolni a beavatkozásokról Maliban, Közép-Afrikában, Irakban, Szíriában, Afganisztánban, ha nem azt, hogy imperialista barbárság a népek ellen? Vajon mit gondol Mélenchon arról, amit maga az ENSZ közölt, hogy csak 2016-ban 13 .500 afgán pusztult el (közöttük 3.500 gyermek) a megszállás következtében? Mit gondol Mélenchon a 2011 óta elpusztult 330 ezer szíriairól?
A La France insoumise így tehát felsorakozott a francia, amerikai imperializmus mellett.

2016-17, La France insoumise

Mélenchon politikai álláspontja állandó, nem hajlandó az imperializmussal és intézményeivel szakítani, azonban mégis volt egy fordulat 2016-ban a La France insoumise konstruálásával. 2016 februárjában hozta létre a 2017-es elnökválasztás perspektívájával. Ez «nem egy politikai párt. Egyének, állampolgárok mozgalma, akik Jean-Luc Mélenchon lépéseiben ismernek magukra, anélkül, hogy csatlakoznának párthoz vagy egyesülethez», definiálta saját internetes oldalán. A «működés új módjának fő célja a hatalom tétjétől szabadulás amilyen gyorsan csak lehet, mert az a pártok életét rohasztja az egész kérdést konfliktus és megállapíthatatlan befolyás tárgyává alakítva». (Mélenchon: « En campagne sans trêve », 2017. máj. 28.)
A mozgalom első szava tehát, hogy nem politikai szervezetként határozza meg magát, merthogy a párt a hatalmi játék szinonimája, amely konfliktusokat produkál és rothadást. Divatos nyelvezet, a világ minden részén ezt használják, amely azon a tényen alapszik, hogy a burzsoázia oldalára térve mindenütt becsapták, sőt, elárulták a «jó öreg szocialista és kommunista» pártok vezetői a dolgozókat. A kérdés azonban a «hatalom», a «pártok» körül forog általában, vagy pedig akörül, hogy ezen pártok vezetése beállt a munkásellenes intézkedések mögé?
Mélenchon nyíltságát azonban el kell ismernünk. Egy másik szövegben: «A La France insoumise-ból nem lesz párt. Mozgalom marad (…) Minden javaslat, amely hozzám érkezett, csak a régi struktúrákat idézi, a múlttal foglalkozik, ami a pártpolitika specifikus forhoz kötődik». (« Dans l’été qui commence » 2017. júl. 10. Mélenchon blogja)
A pártpolitikát elutasítva azzal szembe állítja a mozgalmat, mivel a «párt olyan szervezeti forma, amely társadalmi osztályhoz kötődik, míg a mozgalom az egész néphez». Ez a következménye annak, hogy az általa is követelt osztályreferenciákat elhagyta.
Egy újságíró megkérdezte 2017 márciusában az elnökjelölttől: «Változtak-e az elvei, amióta politikai színtérre lépett»? Mélenchon: «Igen. Azelőtt egyedül az osztályérdekekre referáltunk. Most pedig szerintem az általános emberi értékeknek kell elsőbbséget adni, mert a mindenkit érintő ökoszisztéma vált fenyegetetté». (Le Parisien, 2017. márc. 23.)
Ismerjük azokat a «elméleteket», amelyek elválasztják az embert a természettől azért, hogy az osztályviszonyokat elmossák és az osztályok közötti antagonisztikus érdekek tagadásával az úgynevezett «általános érdekekkel» opponáljanak. Mintha a természet, az ember maga is nem lenne veszélyeztetett a kapitalista rendszer bomlásával járó jelenségektől!
Azt azonban beismeri, hogy összefüggés van a politikai párt és társadalmi háttere között. Ebben teljesen igazat mond, a politikai demokráciában a pártokat a társadalmi osztályok termelik ki, a munkásosztály is saját politikai képviseletét – a hatalom megragadása céljából.
Marx és Engels a Kommunista kiáltványban megfogalmazta, hogy a kommunisták «közvetlen célja» a munkásosztály segítése annak történelmi hivatása teljesítésében: «osztállyá szerveződése, a burzsoá dominancia megdöntése, a proletariátus politikai hatalmának megszerzése». Az I. Internacionálé megismételte.
Mélenchonnak a munkásmozgalom alapelveivel ellentétes kijelentései az osztályérdekekről lemondást jelenti, a pártépítésről, tehát a hatalom megszerzéséről való lemondást - akármilyen indokkal ­ mégpedig azzal a szándékkal, a tőkés társadalom «meghaladhatatlan», életben tartásának következményeit el kell fogadni, legfeljebb enyhíteni lehet, azaz lemondás a tőkés társadalom megdöntéséért vívott harcról.

«A» terv, «B» terv – vagy szakítás az Unióval?

Az elnökválasztási kampányban Mélenchon e két témában tűnt másnak a többi jelölttel szemben: az Európai Unió és az V. köztársaság intézményei.
A La France insoumise jelöltje gyakran jelentette ki, hogy a «szerződésekből ki kell vonulni», ami nála azt jelenti, azokat újra kell tárgyalni az «Európai Unió újraalapozásáért». Ezt nevezte «A» tervnek. Hozzátette, hogy ha nem sikerül ezt megtenni, akkor lenne egy «B» terve az Unióból kivonulásra, egy «rendezett kivonulásra».
A 2016. jún. 3-i brit népszavazás - melyben a brit munkásosztály tömegesen szavazott a Brexitre – jelezte Camerun, Obama, de a Labour Party és a Trade Union vezetőinek kudarcát is, akik a maradásra szólítottak. Ennek másnapján Mélenchon kijelentette: «Európa - vagy megváltozik, vagy elhagyják».
Látszólag radikális, mivel a kilépés lehetősége elhangzott. De csak látszólag. «Megváltoztatni Európát» (2012-ben Mélenchon ezt követelte)? Ez az «A» terv, amelyben Mélenchon feltételezi, hogy lehetséges az EU kereteiben «leállítani a közszolgáltatások liberalizációját, a szabadkereskedelem politikáját» vagy a «pénzügyeket engedelmességre bírni». De az EU 28 országának dolgozói tapasztalatból tudják, hogy bármilyen politikai színezetű is legyen kormányuk, annak szándékai, az európai szerződések, direktívák, a «parlament» nevében, fütyülve a népszuverenitásra, mindig és mindenhol elveszik a szerzett jogokat. Amíg ezek az intézmények léteznek, addig így is marad, ez a politika diktál.
Ha Franciaország «partnerei» ezt a tervet elutasítanák, Mélenchonnak létezik egy «B»-je is: «egyoldalú francia kilépés a szerződésekből». De 2017. márc. 10-én Rómában hozzáteszi: «nem csak egy «B» terv lesz, az országonként változni fog». Mint mindig, kettős az alternatíva és mindig a rosszabb győz. Nem tudunk haladni, ha félünk a szocializmustól, mondta Lenin. Nem tudjuk a szakítást elérni, ha félünk a szakítástól, ez lehetne a parafrázis Mélenchon «A» és «B» tervét illetően.
Végül néhány nappal az elnökválasztás első fordulója után Mélenchon kirukkolt az igazsággal. Április 18-án nyilatkozta: «Ne higgyenek annak, amit mondanak, hogy ő (Mélenchon) ki akar lépni az EU-ból, az eurózonából (…), vegyünk már komolyra» (Le Monde, 2017. ápr. 18.)
Az Európai Unióval való szakítás csakugyan az a «vörös vonal», amit Jean-Luc Mélenchon nem akar átlépni.

(köv. rész néhány nap múlva folyt.)

2017. szeptember 20., szerda

Mélenchon és a «La France insoumise» és politikájának apropóján

A «La France insoumise» és politikájának apropóján (1. rész)




(Forrás: L’Internationale, n°7 2017 augusztusa)

Franciaország, 2017. május: az elnökválasztás első fordulójában Jean-Luc Mélenchon jelölt több mint 7 millió szavazatot kapott (19,6%). Egy mozgalom nevében indult, neve La France insoumise, amely egy évvel korábban még nem létezett. Vitathatatlan, hogy történt valami, ha a dolgozók, fiatalok jó része, akik 2016 tavaszán tömegesen mozdultak meg a munkatörvénykönyv «reformja» ellen szakszervezeteikkel együtt, e mozgalom mellé álltak (másik jelentős részük pedig elutasításukat úgy fejezte ki, hogy tüntetőleg távolmaradt a választásoktól).

A világban a munkásmozgalom az elmúlt 25 év alatt válságba került. Munkások, fiatalok százezrei teszik fel a kérdést: hogyan harcoljunk, milyen politikát követeljünk, milyen csoportokat támogassunk?
Mi, a IV. Internacionálé francia aktivistái tudjuk, hogy az Európai Unió által diktált politikával végezni kell, mert az a tőkés osztály szolgálatában áll. A torz választásokon keresztül is felismerjük a munkásosztálynak az erre való törekvését, azt, hogy ezért szavazott Mélenchonra. Azonban – szerintünk – Mélenchon hátat fordított ennek a várakozásnak.

Kicsoda Jean-Luc Mélenchon és honnan jön ?



Mélenchont, barátait és mozgalmát úgy mutatták be, mint formában és az alapokban újat, újítót, holott Mélenchon mögött 45 politikailag aktív év áll, egy pártfelelősként, majd szenátorként, miniszterként, európai «parlamenti» képviselőként. Az őt körülvevők szintén hosszú politikai múlttal rendelkeznek.
Mélenchon politikai pályafutása 1972-ben indult, Besançon város diákszervezetének (UNEF) aktivistájaként. Csatlakozott a (Pierre Lambert vezette a IV. Internacionálé újjászervezéséért harcoló) Kommunista Internacionalista Szervezethez (OCI), majd 1975-ben szakított vele és a következő évben a szocialista párt tagja lett.
Villámgyorsan emelkedett, Mitterand segítségével 1981-ben már a fontos párizsi terület, Essone föderációs első titkára, 83-ban Massy helyhatósági tanácsosa, 85-ben Essone főtanácsosa, 86-ban pedig 35 évesen a legfiatalabb francia szenátor. A szocialista párt többségi irányzatához, Mitterand-hoz tartozott. Mitterand 1981-ben lett köztársasági elnök a «szakítás a kapitalizmussal» jelszó jegyében, s két évvel később kampányígéreteivel brutálisan szembefordulva megnyitotta az utat a privatizációk, a tömeges elbocsátások előtt (acélgyártás, autóipar…) Jacques Delors, kormányának gazdasági minisztere hatására (aki a munka-tőke asszociálása, az európai intézmények kiépítésének volt híve). Ez a fordulat nem ingatta meg Mélenchont, s még ma is foggal-körömmel védi mesterét: «Ha mérleget állítok fel Mitterand-ról, az összes bank, az ipar harmadának államosítása, a halálbüntetés eltörlése vagy a homoszexualitás dekriminalizálása, a fizetett szabadság öt hétre való kiterjesztése, a 39 órás munkahét vagy 60 éves nyugdíjkorhatár… ezeket a vívmányokat egész generációk élvezhették» (Charles folyóirat 16. szám, 2016. jan.) Kissé megszépíti a múltat, az 1982-83-as munkásellenes intézkedésekről hallgat (privatizációk), s a szociális jogok későbbi visszavonásáról is, melyeket Mitterand kormányai hajtottak végre 1995-ig. «Mitterand-nak egyedül kellett egészen új utat nyitnia, az európai építést mint a szocializmus új terét». Tehát Mitterand nem cselekedhetett másképpen, bele kellett vetnie magát az európai politikába, mert a dolgozókból «hiányzott a társadalmi dinamizmus». Ami az EU-t illeti, «a szocializmus új terét», az pontosan olyan mese, mint a Maastrichti szerződés (1991-92) szociális Európája. Ez a szerződés definiálta az EU-t piacgazdaságként, véste kőbe a termelőeszközök magántulajdonának szentségét.
91-ben pedig, a Szovjetunió összeomlása idején, mint minden apparátus, a Szocialista Párt is beállt a sorba programjával: «a kapitalizmus meghaladhatatlan».

Maastricht, «a tőke szabad mozgásának politikai ellensúlya»

1988-ban J-L Mélenchon a volt pablista Julien Dray-vel megalapította a szocialista párt Gauche socialiste irányzatát, melyet a párt baloldali szárnyaként mutattak be. Tényleg baloldali? Mitterand 1992-ben népszavazás alá vetette a maastrichti szerződést, Mélenchon pedig az igenre hívott (a IV. Internacionálé aktivistái a nemre, ennek érdekében egységbizottságok létrehozására szólítva), merthogy «a negatív szavazás kalandokkal teli ismeretlenbe vezet, rossz körülmények között. Ha van Maastrichti egyezmény, ha nincs, a tőke, a szolgáltatás és az emberek áramlása már életbe lépett minden politikai ellensúly nélkül. Maastricht lesz a politikai ellensúly, Ha az igen győz... az valami új dolog lesz, amit én nagyszerűnek tartok, az Európai Parlementnek, az európai közösség demokratikus intézményeinek nagyobb lesz a hatalma, és elkezdődhet az állampolgárok Európájának építése». (FR3 Languedoc-Roussillon, 1992.szept.4.) Mélenchon azóta beismerte, hogy tévedett az igenre buzdítással. De nem vonta le a következtetést, hogy pontosan az e szerződés által létrehozott EU-intézményekkel szakítani kell.

Mélenchon a «Gauche plurielle» minisztere

A jobboldali Chirac - megrázkódtatva az 1995 november-decemberi, a Juppé-féle nyugdíj és társadalombiztosítás-tervek elleni sztrájk miatt - feloszlatta az országgyűlést. A választások a szocialista, kommunista és zöld pártnak kedveztek, létrejött a Lionel Jospin vezette Gauche plurielle (plurális baloldal).
A kormány azonban brutális munkásellenes intézkedéseket hozott: tömeges privatizációt (Telecom, GAN, Crédit Lyonnais, Air France…, soha más kormány nem magánosított ennyit); a «munkahelyeket a fiataloknak» programmal a prekaritást szélesítette; ratifikálta az amszterdami szerződést, amely a stabilitási paktumot és a monetáris szigort, az eurót vezette be; aláírta a barcelonai európai tanács villamosenergia privatizációját és a nyugdíjkorhatár 5 évvel emelését; meghozta az Aubry-törvényt a munka rugalmasságáról; az elbocsátásokról (csak a Michelinnél 7500); az európai direktívák értelmében a nők éjszakai munkavégzése lehetőségének visszaállításáról (1892-től tiltott volt!); a NATO afganisztáni beavatkozásban részvételről, stb.
2000 márciusában Mélenchon e kormány szakmai oktatási minisztere lett, ő lett a szerzője a középiskolai reformnak bevezetve az ún. «lycée des métiers»-t (technikum, szakmunkásképző). Miről van szó? Franciaországban a munkásosztály az 1945-ös forradalmi hullámban kivívta - többek közt -, hogy a szakmai képzés egyedül az államtól függjön, ne a munkáltatóktól, hogy megakadályozza az ifjúság túlzott kizsákmányolását. A «lycée des métiers» bevezetése pedig pontosan ez utóbbit teszi lehetővé. Tanulók, tanárok, gépek a munkáltató rendelkezésére állnak, termelésüket a megrendelés ritmusának, a profitigényeknek vetik alá.
Ez a politika vezetett Jospin bukásához a 2002-es elnökválasztáson. Mélenchon számára valóságos sokkot jelentett: «bukása valósággal beteggé tett, depresszióssá» (France3, 2017 jan.).
A bukás okát nem az ultrareakciós intézkedésekben kéne keresnie? Mélenchon nem itt kereste sem akkor, sem ma. 2017 májusában a La France insoumise országos gyűlésén már azt vizsgálta, hogy lehetne a frissen megválasztott Macron miniszterelnöke: «olyan gyümölcsöző együttműködés keretében, mint amilyen 1997 és 2002 között a szocialista Jospin és Chirac között létezett», mely «a francia gazdaság egyik legpozitívabb korszaka volt» (Le Monde, 2017. máj.13.) A tőkés osztály számára kétségtelenül az, a dolgozók és az ifjúság számára viszont brutális csapás.

A szocialista párttól a Front de gauche-ig

Fokról fokra távolodva hagyta el a szocialistákat, akik 2005-ben a jobboldallal együtt igennel szavazásra szólítanak az európai alkotmányról szóló népszavazáson. A rendkívüli népi mozgósítás a nem győzelmét hozta. Mélenchon ebbe a mozgalomba iratkozott be és a kommunista párthoz közeledett. 2008-ban pedig megalapítja a Parti de Gauche-t, amely egy évvel később a kommunista párttal szövetkezett az európai parlamenti választásokon. Politikai orientációját jelzi a név: Front de gauche pour changer l’Europe (baloldali front Európa megváltoztatásáért).
«Megváltoztatni Európát» - az európai intézmények kereteiben vagy szakítani velük, mert minden tagország kormányának szociális destrukciót diktálnak? Mélenchont először 1999-ben választották EP-képviselőnek, majd 2004-ben. A Front de gauche színeiben, a kommunista párt támogatásával indul a 2012-es elnökválasztáson, ahol 12%-ot kap, a második körben pedig Hollande-ra szavazásra szólít.

(köv. rész néhány nap múlva folyt.)

2017. szeptember 19., kedd

Vitaest



A Gondolkodó Antikvárium és Ly Punk szervezésében:

1917 - A proletár forradalom emlékezete
(„A történelmi emlékezet az osztályharcok csatatere”)

Időpont: 2017. október 7. szombat
Helyszín: Fészek Kulturális Központ
Bp. V. ker. Kossuth Lajos utca 20.

Programok 17:00 órától:

Előadás és vita:
Anarchista–kommunista aktivisták: 1917 jelentősége anarchista–kommunista nézőpontból
Filmvetítés és beszélgetés:
Sz. Eizenstein: Október
Koncert:
RHN (experimentális zene)
további fellépők még lehetnek...

A belépés ingyenes !
Az eseményen a Gondolkodó Antikvárium mozgalmi kiadványokat terjeszt.


Világ proletárjai, egyesüljetek!

 
 
1917: Commemorating the proletarian revolution
("Historical memory is a battlefield of class struggle")
 
Organized by Gondolkodó Antikvárium and Ly Punk
 
7th of October, 2017. (Saturday)
Fészek Kulturális Központ, Budapest, 5th district, Kossuth Lajos utca 20.
 
The event starts at 5 p.m.
Programme:
- The significance of 1917 from an anarchist-communist point of view (lecture and discussion)
 
- S. Eizenstein: October (movie projection and critique)
 
- concert (experimental music by RHN and probably others...)
 
The entrance is free.
During the event, Gondolkodó Antikvárium will distribute movement publications.
 
Workers of the World, Unite!

2017. szeptember 9., szombat

Bérunió


Mai fórumom

Tennap óta ismét szalma vagyok, mert elmentek Hódmezővásárhelyre a Rönóért, és addig is etetni kell valakinek a cicákat.

Szóval, úgyis ráértem, hát kimentem a sárospataki piacra. Ha emlékeztek rá, néhány héttel ezelőtt én nyitottam meg ott a választási kampányt, most meg mit látnak szemeim: egy jobbikos ember aláírásokat gyűjt.

Gondoltam, beszélgetek vele kicsit, nem látszott baromarcúnak.

Kérdem tőle, mégis, mit vár, itt jórészt nyuggerek vannak, akiket épp a napokban oltott le a főnöke.

Mondta, hogy a Vona konkrét esetről beszélt. Mondtam, ez igaz, na de hogyan? Ezzel kicsit elvoltunk, közben páran odagyűltek körénk, így aztán rátérhettünk a lényegre.

Hogy ugyanis mit gyűjt. Mondta, hogy aláírásokat a bérunióra. Hogy Európában minden dolgozó ugyanolyan bért kapjon a munkájáért.

- És hová akarják ezeket az aláírásokat eljuttatni?
- Hát az EU-hoz.
- De onnan nemrég még ki akarta léptetni az országot a Jobbik.
- Most nem akarja.
- Akkor mit akar?
- Hogy a magyar munkás is úgy keressen, mint a német. Ezzel egyetért?
- A legnagyobb mértékben. A munkásmozgalom alapkövetelései közé tartozik, hogy egyenlő munkáért egyenlő bért.
- Akkor aláírja?
- Mikor is alakult a Jobbik?
- Miért fontos ez?
- Mert 1999. óta miért pont most jutott eszébe?
- Ez nyolc ország kezdeményezése...
- Azt tudom, de miért most jutott eszébe?
- Mert a nyolc ország...
- Önállóan nem lehetett volna, hogy eszébe jusson? Volt rá eddig 18 éve. Na ugorjunk!
- Ön szerint az természetes, hogy egy közmunkás milyen keveset keres?
- Nem, egyáltalán nem természetes. De ha jól emlékszem, a jobbikos önkormányzatok az élen jártak a közmunkások foglalkoztatásában. Jut eszembe: a kezdeményezés vonatkozik a menekültekre is?
- A migránsok menjenek haza!
- Tehát ők ne keressenek annyit, mint a német munkás?
- A saját hazájukban oldják ezt meg, ne Európában!
- De Európa éppen attól Európa, hogy segít a menekülteknek, befogadja őket. Az az Európa ilyen, amelyiknek gyűjtenek.
- Mi másmilyen Európát akarunk.
- Tehát, ha jól értem, olyan Európát, ahol a Jobbik mondja meg, ki az európai és ki nem.
- Aki Európában született, az európai, aki Magyarországon, az magyar.
- Aki Erdélyben?
- A történelmi Magyarországon.
- Aki Máltán, mert a szülei ott kaptak munkát?
- Az kérheti a magyar állampolgárságot.
- Ki kérheti?
- Aki magyar.
- Ki a magyar? Az itt született cigány, az magyar?
- Mit akar ezzel?
- Hát, hogy neki is ugyanannyi jár-e, mint a németnek.
- Ha hajlandó volna dolgozni, igen. De a cigányok nem dolgoznak, csak élősködnek a magyarokon.
- Akkor hiába születtek itt, nem magyarok mégse?
- Aki magyar, az dolgozik. A cigány nem dolgozik.
- Na térjünk vissza a közmunkásra! Ismer olyan jobbikos önkormányzatot, ahol vannak közmunkások?
- Persze, van ilyen.
- Dolgoznak ott cigányok?
- Elképzelhető.
- Az is elképzelhető, hogy jól dolgoznak?
- Igen, persze. Van kivétel.
- Ha jól dolgoznak, akkor miért nem alkalmazottként foglalkoztatja őket az önkormányzat?
- Mert az önkormányzatnak nincs annyi pénze.
- Ha lesz bérunió, akkor lesz az önkormányzatnak pénze?
- Ha a Jobbik nyeri a választásokat, lesz.
- Miből lesz?
- Az állam ad neki.
- Miből ad az állam?
- Nem lesz lopás. Eddig a Fidesz és a kommunisták is loptak. A Jobbik nem lop.
- Egy német szakmunkás 3-4 ezer eurót is megkeres havonta. Ez azt jelenti, hogy a szakképzettséget igényló - mondjuk - cigány az önkormányzattól havi kb. egy millát fog kapni?
- Igen.
- Jut eszembe: ismer olyan céget, ahol jobbikos a tulajdonos?
- Biztosan van ilyen.
- Mit gondol, ott a tulaj fizet egy millát a dolgozóinak?
- Nem tudom, nem hiszem, nincs még bérunió.
- Ha volna, miből tudna fizetni?
- Abból, hogy nem lesz lopás.
- A jobbikos tulajdonos nem fog lopni?
- Ő most se lop. Jobbikos nem lop.
- Ha nem lop, miért nem fizet egy millát?
- Mert nincs bérunió.
- Tehát nem elég, hogy nem lesz lopás, még bérúnió is kell.
- Igen.
- De ha nincs lopás, minek a bérunió, ha anélkül is tudnak rendes munkabért fizetni? Nem lehet, hogy a bért meg is kell termelni?
- Nyilván.
- Az nem lehet, hogy most nem azért nem kap egy millát a munkás, mert a termék a piacon nem adható el annyiért, hogy ki lehessen fizetni a bért?
- Nyilván el is kell tudni adni annyiért.
- De nem lehet. Ha lehetne, akkor eladná. Nem hülye olcsóbban adni, ha drágábban is lehetne. De azért tudja eladni, mert a magyar munkást a tulajdonos nem fizeti meg, akár jobbikos, akár nem.
- Aláírja?
- Nem.

https://www.facebook.com/peter.cskadar/posts/1595114517207363

Franciaország



A POID kommünikéje


A dolgozók jogaikat gyakorolják, amikor szervezeteikkel együtt sztrájkolnak, tüntetnek a Macron-Philippe-kormány intézkedései ellen. Ezekben a rendeletekben semmi nincs, amiben munkásérdek lenne, ezek kiszolgáltatják a dolgozókat a munkáltatók diktátumainak, vállalatról vállalatra. 

A dolgozók és szervezeteik egysége szükséges a rendeletek visszavonásához. Július óta a POID kampányával részt vesz a mozgalomban ezzel a jelszóval: «Le a rendeletekkel!». 


A kormány dühödt rombolásában (az előző kormányokat követve) a dolgozók, családjuk életének minden aspektusát támadja. Nincs nap, hogy újabb intézkedést ne jelentenének be a dolgozók egyes kategóriái, egyes szociális szerzett jog, egy-egy – az elődeink által osztályharcban kivívott - jogunk ellen.
A kormány ennek folyamatában már bejelentette a munkanélküli biztosítás, a társadalombiztosítás, a szakmai képzés, a nyugdíjak, a lakhatás, a vasutasok státuszának, s általában a közszolgáltatások  támadását.
149 000 támogatott munkahelyet szüntetett meg és még több tízezer másikat szándékozik. Senki sincs biztonságban ideértve a legsérülékenyebb, legprekáriusabb rétegeket sem az állami, sem a magánszektorban, a munkanélkülieket, a nyugdíjasokat, a középiskolásokat, az egyetemi hallgatókat, a szociális biztosítottakat, a lakásbérlőket, a mezőgazdasági kistermelőket, kiskereskedőket, kézműveseket. Mindenkit támadás ér. Ez a kormány minden nappal egyre inkább kimutatja foga fehérjét: ez a gazdagok, a bankárok, a munkáltatók, a CAC 40-tőzsde, az Európai Bizottság kormánya, Trump háborús parancsainak és az amerikai imperializmus kormánya.


Ezzel a kormánnyal szemben, amely mindenütt a barbárságot és nyomort hinti, a dolgozók, a fiatalság védekezése jogos. El kell söpörni a kisebbségi és illegitim Macron-Philippe-kormány rendelkezéseit és teljes politikáját. Minél előbb, annál jobb! Mert minden nappal újabb támadások érik a dolgozó népet…

A szocializmusért, a köztársaságért, a munkásinternacionáléért!

(POID országos irodája poidemocratique@orange.fr)


2017. szeptember 5., kedd

Szudán: Fatima Ahmed Ibrahim, feminista, kommunista és muzulmán, csendben elment






Fatima Ahmed Ibrahim, a szudáni parlament 1965-ben választott első női képviselője 2017, aug. 12-én Londonban elhunyt

Fatima Ahmed Ibrahim egész életében a nők jogaiért harcolt, számos politikai sikert ért el. Halála hírét sűrű csend övezi.

Fatima sikerrel ötvözte a feminizmust és a politikai harcot«Az emancipáció nem jelenti, hogy a jó hagyományoktól és nemzeti értékektől meg kellene szabadulnunk. A szudáni nőknek nem kell kopírozniuk a nyugati asszonyokat. Nekünk az analfabetizmus, a betegségek, a munkanélküliség, a szegénység, a diszkrimináció ellen kellen harcolnunk. A nőknek nem kell a férfiakat sem másolniuk, egyenlőnek lenniük - a jogokat illetően -, és minden téren döntésképesnek. A férfiak önmagukban nem felelősek a nők diszkriminációjáért. Legtöbbjük szintén kizsákmányolt és diszkriminált. Együtt kell elérnünk azokat a változásokat, amelyek a demokráciára épülnek, a társadalmi igazságosságra és az emberi jogokra. Az emancipációnak kollektívnek kell lennie, ez az én kommunista álmom.»

Fatima 1929
-ben született Szudán egyik legnagyobb városában. A család 8 gyermeke közül a negyedik volt. Apja tanító és imám, anyja is iskolázott volt. Már a gimnáziumban elkezdte korának brit gyarmatosítása elleni és a lányok egyenjogúsítása melletti küzdelmét, elsőként kezdett diáksztrájkba a lányok tudományos oktatása megszüntetésével szemben, és még csak 14 évesen az értelmiségi nők gyarmatosításellenes egyesületének alapítója.

Huszonéves korában a Szudáni Nők Uniójának egyik megalapítója, amelynek 1956-ig elnöke maradt. «Első követelésünk a politikai jogok megszerzésére vonatkozott, mert azt gondoltuk – joggal -, az az alapja mindennek, mesélte a l’Humanité-nak. A Koran nevében elutasítottak bennünket. Meg kellett tanulnunk az iszlám vallást ahhoz, hogy megmutassuk a fundamentalistáknak, ez a vallás nem tartalmazza a nők elnyomását». A polgári jogokért, a béregyenlőségért, az anyasági szabadságért, a nők írástudatlanságának megszüntetésért küzd, azért, hogy tanulhassanak, foglalkozást űzhessenek, a házastársi erőszak esetében olyan törvény szülessen, amely nem kötelezi őket visszatérésre férjükhöz.  

1954-ben a Sawt al-Mara (Nők Hangja) folyóirat főszerkesztője. Egyik publikációja a női empowerment előnyben részesítéséről komoly súllyal bírt a forradalomban. Még ebben az évben a szudáni kommunista párt tagja lett.

Az Abbou-rezsimnek véget vető 1964 októberi forradalom után, a nők szavazati jogot nyertek. 1965-ben Fatimát első nőként megválasztják a parlamentbe.



1968-ban a legtöbb jog, amiért küzdött, megvalósult, a nők munkavégzése lehetségessé vált minden területen, az egyenlő béreket, a lányok felsőfokú oktatáshoz jutását, a fizetett anyasági szabadságot törvénybe foglalták. «Fatima, erősíti meg Ibrahim Elnur, a kairói amerikai egyetem professzora, az első vonalban állt, de nők egész generációi követték, s még a jobboldali konzervatív szervezetekben is, mint a Muzulmán Testvérek, kikövetelték helyüket».

Fatima új ösvényt taposott ki a nők számára Szudánban.

1969-ben Jaafar Nimeiri megdöntötte a kormányt és szakított a kommunistákkal. A kivégzettek között volt a szakszervezetis Alshafie Ahmed Alshiekh, Fatima férje, aki nem volt hajlandó beállni Nimeiri mögé.

Ahogyan a  The Guardian közli, Fatima Ibrahim a következő éveket háziőrizetben és börtönben töltötte Nimeiri 1985-ös megdöntéséig. De 1989-ben, egy másik államcsíny után, Omar al-Bashir katonai diktatúrát vezetett be a civil társadalom és a nők jogait erőszakosan megsemmisítve. Fatimát ismét letartóztatták. 1990-ben végre menedékjogot kapott Nagy-Britanniában, egyetlen fiához, az orvos Ahmedhez csatlakozott, politikai aktivitásával fel nem hagyva, a szudáni nők szervezete londoni ágát megalapítva. Több könyv szerzőjeként folytatta harcát a fundamentalizmus ellen, a Times-ban mondja: «ezek a szélsőséges iszlamisták paraziták. Isten nevében akarnak uralkodni, de csak saját gazdagodásukat szolgálják» .

1993-ban az ENSZ neki adja az Emberi Jogok díját. 2005-ben visszatér Szudánba, ismét képviselőnek választják. 2006-ban újabb elismerést kap, a szabadgondolkodás Ibn Rushd díját.

Egy kis londoni szobában hunyt el körülvéve férje fényképeivel és szudáni emlékeivel.

Forrás:http://information.tv5monde.com/terriennes/soudan-fatima-ahmed-ibrahim-feministe-communiste-et-musulmane-partie-en-silence-188837 (alapján)

2017. szeptember 3., vasárnap

IV. Internacionálé






Bizottságunk a IV. Internacionálé újjászervezéséért (CORQI) 2017. nov.1-3 között tartja nemzetközi konferenciánkat.

A CORQI-t Torinóban 2016. febr. 5-6-án hozta létre a 17 afrikai, amerikai, ázsiai és európai országból érkezett 46 küldött azzal, hogy «szerveződni szükséges annak érdekében, hogy a Trockij által 1938-ban alapított és Pierre Lambert által 1993-ban újjáhirdetetett IV. Internacionálé politikai kontinuitása biztosítva legyen. A IV. Internacionálét jelenleg revizionista és likvidátor offenzíva éri, mely létét fenyegeti». Az offenzíva 2015 június végén a francia szekcióban kezdődött. Egyedül a szabad vita teszi lehetővé, hogy megszabaduljunk a trockizmus revizionista felszámolóitól. Azt kell megbeszélni, hogy «mit is jelentenek a IV. Internacionálé gyökerei, tartalma», és nem csak a CORQI-aktivisták, -csoportok, -szervezetek, hanem a teljes munkásmozgalom körében (a létező árnyalatokkal és különbségekkel együtt).

Természetesen a nemzetközi konferencia folytatja ezt a vitát a IV. Internacionálé válságáról. De meg kell beszélnünk azokat a problémákat is, amelyekkel nemzetközi szinten és saját országunkban találkozunk, hogy milyen orrientációnk legyen, mik legyenek jelszavaink, kezdeményezéseink, milyen stratégiánk a nemzetközi munkásmozgalomba illeszkedő forradalmi párt építésében. Ezeknek a válaszoknak a kidolgozása feltételezi, hogy más kérdésekre is feleljünk. Vajon még mindig igaz, hogy az imperializmus – a kapitalizmus legfelső foka – az emberiséget a barbárság felé viszi azzal, hogy a termelőerőt rombolja, tehát nincs más lehetőség megmenteni az emberiséget, mint a tőke kisajátítása? Vajon még mindig igaz, hogy az emberiség válsága mindössze a proletariátus forradalmi vezetésének válsága?

A CORQI nemzetközi konferenciája az októberi forradalom szinte pontosan 100 éves évfordulóján lesz. Az 1917 októberi forradalom aktualitása – a mi szemszögünkből –, először is a proletariátus politika hatalmának megragadása, hogy «megdöntse és ne csupán megreformálja a kapitalizmust», ahogy a IV. Internacionálé programja kimondja. Ez a jövő akkor is a globális helyzet alapproblémája, mégha a munkásmozgalom régi vezetése sok éve már el is hagyta (ahogyan azok is, akik lemondtak a IV. Internacionálé politikai függetlenségéről egy kis «napos helyet» keresve az apparátusok mellett).

A Föld legerősebb imperialista országának objektív helyzete mutatja, hogy a magántulajdonra épülő rezsim bomlása idején a burzsoázia hatalmának megőrzése érdekében (minden országban, kezdve az USA-val) barbárságba taszítja az emberiséget. Miután jelentős mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy az országot porrá és hamuvá zúzzák, 350 000 szíriait megöltek, milliókat elüldöztek, az amerikai sajtó júl. 19-én nyilvánosságra hozta Trump és a CIA igazgatója döntését arról, hogy a szíriai fegyveres csoportok finaszírozási programját leállítják. Ezzel bevallották, hogy ezt a politikát az imperializmus kényszerítette a Közel-Keletre, Közép-Ázsiára és az afrikai kontinens nagy részére. Először is, a fegyverpiac feltételezi a «fegyverfogyasztást», másrészt bizonyítja, hogy az «Assad levadászása» csak ürügy. A világrend fenntartása arra készteti az imperializmust, hogy állandóan megossza a népeket, a nemzeteket diszlokálja, egyiket a másik ellen fordítsa és ezzel megakadályozza a dolgozók és népek egységét a tőkés barbárság ellen. Ezért próbálkozik az amerikai vezetés hasonló katonai kalandorfolyamatokkal Irán és Észak-Korea esetében. Nem kevesebb, mint 2 000 milliárd dollárt áldozott 2001. szept. 11. óta a beavatkozásra Afganisztánban, Irakban, Szíriában és Líbiában.

Az imperialista agresszió minden kontinensen növekszik: Venezuelában ugyanazt a káoszt akarja generálni, mint a Közel-Keleten. Ezt bizonyítják az «ellenzék» erőszakos tüntetései, az úgynevezett «általános sztrájk» a Maduro-kormány választásainak megakadályozására ... Kétségtelen, hogy Venezuela népi tömegei helyzete különösen nehéz (annak ellenére, hogy még Chavez idejében a legszegényebbek javára valódi intézkedések is történtek). Szintén nem vonhatható kétségbe, hogy az oligarchikus, korrupt régi állami intézményeket soha nem söpörte ki Chavez «bolivári forradalma». De a káoszt az amerikai beavatkozás hozta. Ugyanebben a keretben folyik az egész offenzíva a földrészen: Brazíliában Temer, a CIA volt informátora államcsínye 2016 nyarán; Argentinában az imperialistabarát Macri sokszorozza a munkásellenes intézkedéseket és provokál a katonai diktatúra bűneinek (30 000 áldozat) elmismásolásával.

Az amerikai burzsoázia ugyan megosztott, de semmi nem képes válságán, a termelőeszközök magántulajdonán alapuló agonizáláson változtatni. Trump hat hónapja elnök, azóta se álltak le a leszámolások az államapparátus élén; a különböző minisztériumok, az FBI és a CIA, az elnök egymással harcolnak. Mindegyikük tudja, hogy a munkásosztályt és a népeket le kell gázolni ahhoz, hogy megmentsék a Wall Streetet… na de hogyan? Hogyan kell csinálniuk anélkül, hogy a forradalmi folyamatot elő ne segítsék, olajat ne öntsenek a tűzre? Ezért nem egységes a tőkésosztály.

Az európai helyzet sem stabilabb. Washington világosan megjelölte, hogy a Vén Európa másodrangú imperializmusainak szintén feladata, hogy segédkezet nyújtsanak, de még a zsebükbe is kell nyúlniuk. Ennek érdekében az Európai Unió intézményeinek a reakció vezérkari szerepét kell játszaniuk a földrészen. De a nagyhatalmak egyik kormánya sem képes – minden kisérlete ellenére –, azaz hiába próbálkoznak egyre erőszakosabban a munkásmozgalom korporálásával. Szörnyű csapások érték az osztályt, a széles tömegek jóléte összeomlott, ez bizonyos. De a tömegek képessége megmaradt. Németországban ellenállnak a nagykoalíció (benne a szociáldemokrata apparátus) agendája folytatásának, Franciaországban pedig a Macron-kormány «együttépítési» korporatista ellenreformjainak. Utóbbi vajon meddig tartja magát, amikor mindössze 15%-ot tesznek ki választói?
Mindegyik földrészen a valódi kérdés a munkásosztály, annak szervezeteinek függetlensége, ami azt jelenti, meg tudja-e oldani az osztály a történelmi feladatot, képes-e rá az élcsapat segítségével. Ebből a szempontból a CORQI szervezetei figyelnek arra a folyamatra, amely új tengely mentén visz a munkásmozgalom szerveződése irányába.

Dél-Afrika-Azaniában 2017 áprilisában történt egy esemény, amely fontosságát tekintve túlnyúlik az ország határain. Egy új, erős, 700 ezer szervezett tagot számláló szakszervezeti szövetség jött létre, amely kifejezetten szakít az apartheid rezsimmel kötött egyezségeken alapuló tripartita politikával. Az egyezségek a fekete többség politikai egyenlőségét tagadják, fenntartják a fehér kisebbség gardasági privilégiumait és az imperializmusnak vetik alá az országot annak az adósságnak a fizetésével, amelyet még a rasszista rendszer vett fel a feketék hatásosabb elnyomása érdekében. Az új szakszervezeti szövetség, a South African Federation of Trade Unions (SAFTU) hosszú folyamat eredménye, a Marikana fekete bányászainak 2012 augusztusi tömegsztrájkja nyomán jött létre, a háromoldalú szövetség szakszervezeti-politikai monopóliumát megkérdőjelezve. A tripartita kormány rendőrsége lövetett a Marikana platinabányászaira, 34-en maradtak ott holtan.
Megtörtént a szakítás, a sztálinista Kommunista Párt (SACP) és az ANC (Afrikai Nemzeti Kongresszus, a szoc. internacionálé tagja) apparátusa megrendült. A SACP az 1994-től tartó szövetségi elkötelezettségét megerősítve a fekete tömegeket határtalan szegénységbe vetette, kongresszusa azonban megerősítette azt, amit Trockij aláhúzott: «Minél inkább balra mennek a tömegek, az apparátusok annál inkább jobbra».
A SAFTU létrehozása, az osztályharc össze fogja roppantani az 1994-es rothadó intézményeket és napirendre tűzi az autentikus azániai munkáspárt létrehozását, amely a fekete többség hatalmáért és a fekete köztársaságért harcol.

Mivel az emberiság válsága soha nem szorítkozott ennyire a proletariátus forradalmi vezetésének válságára, a CORQI novemberi világkonferenciáját előkészítő szervezeteinek, csoportjainak és aktivistáinak azon is el kell gondolkodniuk, hogyan alkalmazzák ezt a mai körülmények között. Több évtizede folyik a IV. Internacionálé rekonstrukciója, a munkásmozgalom osztályfüggetlenségével valóban egyetértők erejének összefogása, ennek segítése, a munkásinternacionálé és autentikus munkáspártok létrehozása, anélkül, hogy minden aktivista feltétlenül osztaná a IV. Internacionálé programját. A munkásmozgalom válsága dekompozíciós jeleket mutat, de rekompozíciót is. Ezért hívtunk fel Torinóban «kontinuitásra az 1991-es barcelonai konferencia szellemében, amely létrehozta a Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértését a munkás-internacionáléért, valamint a háború, a kizsákmányolás és a prekárius munka elleni Mumbai-i világkonferencia megtartására». A Mumbai-i nyilatkozat több mint 50 országban talált kedvező visszhangra. A CORQI szintén részt vesz a «Háború- és kizsákmányolás elleni bizottság a munkás-internacionáléért» (COI) munkájában, annak kiszélesítésében, független csoportosulásként indít kezdeményezéseket, ahogyan az indiai Suzuki-Maruti 13 életfogytiglanra itélt munkása kiszabadításáért is.

(szerkesztőség)