2017. május 31., szerda

A foglyok végül kicsikarták a megegyezést!


A palesztin éhségsztrájk végét ünneplik a foglyok hozzátartozó Gázában

Ali Abunimah palesztin aktivista, az Internet Electronic Intifada egyik alapítója és a 10 éve írt "Egyetlen állam" szerzője tette közzé: "az éhezés 40 napja után a palesztin foglyok százai felfüggesztették az éhségsztrájkot a sztrájk vezetôje, Marwan Barghouti a Fatahtól és az izraeli büntetésvégrehajtás (IPS) közötti 20 órás intenzív tárgyalások után".
A szolidaritási bizottság kommünikéje szerint az egyezség "a palesztin nép és a foglyok hősies győzelme a szabadságért és a métóságért, Izrael kénytelen volt tárgyalni minden ellenkező irányú próbálkozása dacára", Részleteket nem közöl azzal kapcsolatban, milyen követeléseket fogadtak el a hatóságok. Utóbbiak a Ma’an sajtóügynökséggel azt közölték, hogy a foglyok családja havi második látogatásra is engedélyt kapnak (ezt a Palesztin Hatóság finanszírozza).

Németország: "Semmi nem sürgősebb, mint a nagykoalícióval való szakítás"












A Német Szociáldemokrata Pártnak a hagyományos munkás-
területeken kapott május 14-i történelmi veresége után Heinz-
Werner Schuster, a Freie Plattform für Arbeiterpolitik újság-
ban levonta a mérleget.

Három tartományban zajlottak a regionális választások: a
Szárvidéken, SchleswigHolsteinben és Észak-Rajna-Veszt-
fáliában. Utóbbi (NRW-nek rövidítik németül, több mint 17
millió lakosa van) iparvidék, a Szociáldemokrata Párt (SPD)
hagyományos fellegvára.

Itt szenvedett vereséget az SPD és tartományi elnöke, Han-
nelore Kraft. A kudarc mindenekelőtt az SPD hagyományos
munkásbázisának az Agenda-politika elvetéséből fakad. Az
Agendát 2003-2005-ben Schröder kancellár indította és egy
sereg deregularizációs intézkedést tartalmaz a munkaügyi
jogokat (ezek a Hartz-IV törvények) és a társadalombiztosí-
tást illetően. A Merkel kancellár által 2013-től vezetett SPD
és a CDU, a kereszténydemokrata párt közötti nagykoalíció
ezt követi és súlyosbítja. 400 000 munkás, nyugdíjas, mun-
ka nélküli nem voksolt az SPD-re, 400 000 szavazatot ve-
szített a párt és 31,2 %-ot kapott.
De a veszteség nem gyarapította Merkel táborát se, amely
második legrosszabb eredményét érte el.
A jobboldal választóinak egy részét, amely nem szavazott
a CDU-ra, a kis, a Bundestagból 2013-ben kiesett liberális
párt vitte el, mely a kormánynak nem tagja. A Zöldek szava-
zóik majdnem 50 %-át  vesztették és a Die Linke sem emel-
kedett az 5 % fölé, pedig megduplázta táborát.

Mégha az SPD jelöltjeit meg is választották a hagyományos
munkáskerületekben, ezekben is jelentős a vesztesége, a
részvétel a közepesnél is alacsonyabb. Düsseldorfban négy
25 év alatti fiatalból egy a szegénységi küszöb alatt él.
Észak-Rajna-Veszfália mélységesen megosztott: gigantikus
vagyonok egyik oldalon, nyomor a másikon.
Jäger, a belügyminiszter fennhatóságával 66 települést a
"konszolidációs paktum" alá vetették, ami pénzügyi megszo-
rításokat jelent, a helyhatósági létszámok és a közszolgálta-
tások drasztikus csökkentését, amit pedig elbocsátások kö-
vetnek. Bréma után ezek a régiók a  legszegényebbek a volt
Nyugat-Németország területén. Itt élnek az Agenda-politika,
a deregularizáció, a prekaritás áldozatai. Az arnsbergi szek-
torban (a Ruhr keleti részén) a 18 év alattiak 25,1 %-a sze-
génységi küszöb alatt él, ugyanez a düsseldorfi szektorban
(Nyugat-Ruhr, Felső-Rajna) eléri a 25,7 %-ot.

A kampány során pedig Hannelore Kraft állandóan ilyenfajta
kijelentéseket hangoztatott szociális érzelmeit mutatva: "egy
gyereket sem fogunk az árok szélén hagyni". A legnagyobb
a gyermekszegénység, ahol Hannelore Kraft a legdurvább
választási veszteséget szenvedte el.
A munkásság ezzel büntette azt a politikát, amelyet a tarto-
mány vezetőjeként Düsseldorf szociáldemokrata polgármes-
terével együtt folytatott: a régió költségvetési megszorításai,
a minden ötödik, összesen 2000 munkahely megszüntetése.
Tegyük hozzá, hogy Hannelore Krauft a Krupp-alapítvány
igazgatóságában ül. Ami a Thyssen-Krupp csoport elbo-
csátás és bezárás fenyegette üzemeinek IG Metall
szakszervezeti vasasai odáig vitték, hogy nyilvánosan be-
jelentették, nem támogatják.

Szakítás a koalícióval!
Az SPD Merkel nagykoalíciójában való részvétele miatt fize-
tett a választásokon.
Alávetette magát az Agendának, a tőkés érdekeknek, 
az Európai Unió, az IMF és a trojka pozícióit támogatja.
Ennek a fajta orientációnak az eredménye, hogy a mun-
kásosztály és a szakszervezetek az SPD-től elfordulnak.
A szeptemberi általános választások előtt semmi más nem
lehet sürgősebb, mint a nagykoalícióval, az EU, Juncker,
Macron és Merkel követeléseivel, nevezetesen a zéró
deficittel, az Agendával való szakítás.


(H.-W. Schuster)













Victor Segré: SZÁMŰZETÉS Izraeli éveim



8. rész












Minden reggel még 7 óra előtt megjelentem az autóbusz-pályaudvaron, hogy a munkanélküliek esetleges munkaajánlatra váró sorait növeljem, míg Yacov a Lishkába ment. A munkanélküliek száma napról napra nőtt. A csúcs az volt, amikor néhány, főként jól megtermett ember, munkához jutott. Ennek a leírásnak én nem feleltem meg. Az egész délelőttöt gyakorlatilag itt töltöttük munkára várva, vagy a pályaudvaron, vagy a munkaügyi hivatalban – szükségtelenül. Sokan megemelték hangjukat. Zörgették az iroda ablakát munkát kérve.
–        Két gyerekem van és ebben a hónapban még semmilyen munkám nem volt!
–        Két hét óta egy napot sem dolgoztam!
–        Nekem etetnem kell a családomat!
–        Mi a fenét csinál ez a Histadrouth? Van egy tucat alkalmazottja, akik vastag fizetést
          kapnak, miközben fütyülnek ránk!
–        Munkát akarunk!
–        Munkát akarunk!
Egyre jobban: avoda! avoda!!!
Minden nappal ingerültebb lett a hangulat, a munkások a Lishka bezárt ablakait ütötték, de egyre jobban. Kiszállt a rendőrség. Hagyjuk el azonnal az irodát, fenyegetően lóbálták botjaikat. Elragadott a hév, csatlakoztam a többiekhez és skandálni kezdtük:
–        Munkát akarunk! Munkát, kenyeret! Munkát, kenyeret!
A munkanélküliek mind átvették a jelszót, és az egész a munkanélküliség és a Ben Gurion-kormány elleni széleskörű demonstrációba torkollott. A rendőrök ütlegelni kezdtek bennünket, és erőszakkal kidobtak minket a falak közül. Letartóztatással is fenyegettek, de nem értek el vele hatást.
Kint a munkanélküliek nagy vehemenciával tárgyalták problémáikat, a munkanélküliséget, a kormánypolitikát, a szociáldemokrata Mapai pártot. A Eshed állomás tele volt ezekkel az emberekkel. Attól tartva, hogy esetleg tüntetéssé fajul a dolog, rendőrök közeledtek fenyegető fellépéssel. A helyzetükön és a rendőrök érkezésén feldühödött munkanélküliek persze hangoztatták kéréseiket és követeléseiket, amazok pedig bottal illették őket. A csoportosulást feloszlatták, a munkások szétszéledtek.
Ilyesfajta incidensek gyakran voltak, és csak a választások közeledtével csillapodtak. A választások munkát jelentettek a munkanélküliek számára. Az uralkodó pártok egyszerre találtak egy egész sor feladatot: az utcák tisztogatását, a sugárutak növényzetének öntözését, gyümölcsszedést, s mindezt azért, hogy elnyerjék a munkanélküliek szavazatait. Nem véletlenül a választási kampány mindig a munkanélküliség csökkenése szlogenjeivel volt kidekorálva.

***


Egyik szombaton reggeli után a szabadnapot élvezve kószáltunk, mikor Zvi, akit spanyol cigánynak hívtunk, kezembe nyomott egy automata puskát, amit a britek használtak a háború alatt és arra kért, gyakoroljak vele egy kicsit másnap reggelig. Nagyot néztem:
–        Mi ez a história? Viccelsz?
–        Nem, egyáltalán nem. Holnap megyünk vadászni a palesztinokra, akik Rehovottól nem
          messze beszivárogtak egy faluba.
Zvi volt a kibuc védelmi felelős parancsnoka. Ezenfelül jó lövész.
–        De de Zvi, életemben soha nem volt fegyver a kezemben. Azt sem tudom, hogyan kell
          használni.
Fogta a puskát:
–        Így kényelmesen lőhetsz vele, de, ha így csinálsz – és és gyors mozdulatot téve kezével megmutatta, hogyan kell lezárni –, nem tudsz vele lőni. Érted? Egyszerű. Reggelig megtanulhatod. Gyakorold, lőj is a narancskertben, szoktasd magadat.
–        Semmit sem értek, Cigány. El kell űznünk a palesztinokat saját falujukból?
–        Ezek nem palesztinok. Beszivárgók! Illegálisan vannak az országban!
–        De mi ez? Palesztinvadászatra megyünk? Nem, ezt én nem fogadom el, nem leszek
          ilyen ügyben cinkos. Megtagadom, hogy ilyen mocskos akciókba keveredjünk. Te, én,
          mi mindnyájan, nem csak el kell határolódjunk, de fel kell emelni is a szavunkat ellene.
          Tiltakoznunk kell a palesztinok üldözése miatt.
Rettentően dühös voltam:
–        Zvi, te nem értesz egyet velem?
Meghökkenve, vörös arccal, idegessége jeléül a fejét vakarva:
–        Jó, jó, de mit lehet tenni? Nem én vagyok a felelős érte. A régió parancsnoka adta ki a 
          parancsot, hogy a kibucból négy társunkat mobilizáljam. Megtettem. Mások is lesznek
          innen, a térségből.
–        Miért pont neked kellett?
–        Mert én lettem kijelölve parancsnoknak, a csoportunk katonai felelősének. A kapott
          parancsot nincs jogom visszautasítani. Informáltak minket, hogy a palesztinok
          szivárogtak be. Illegálisan átkeltek a határon és vissza akarnak menni a falujukba.
          Nekünk kell őket elkergetni. Ez minden, ez parancs.
–        Megtagadom, hogy ebben részt vegyek.
–        Muszáj engedelmeskednünk. A kibuc minden tagja potenciális katona. Ha megtagadod,
          jön a katonai törvényszék. Hát akkor…
Megbeszéltem Ruth-tal a kérdést. Idegesen válaszolta:
–        Elfelejted, hogy olyan országban vagyunk, amely csak úgy tud fennmaradni, ha a
          palesztinok ellen küzd. Nem véletlen, hogy csak arabokról beszélnek, nem
          palesztinokról.
–        Ez igaz, de miért van ez a megkülönböztetés?
–        Egy arab ott él, ahol akar. Az arab világ hatalmas. Mehet, ahová akar. Egy palesztin
          esetében más a helyzet, a kérdés nem olyan egyszerű.
Dühösen a fejemet ingattam.
Másnap egy katonai jármű jött értünk a rehovoti buszpályaudvarra. Vagy negyvenen voltunk, mindnyájan puskával felfegyverkezve, mint én. Hangosan beszéltek, mutogatták fegyverüket egymásnak, anekdotákat meséltek a megélt küzdelmekről, olykor a katonabrigád dalait énekelték, harsogott a nevetésük. Néhányan sajtos szendvicsüket ették nagy étvággyal. Mint egy kellemes hangulatú pikniken. Az idő is szép volt, igazi tavaszi nap, a napsugarak áttörték a lombokat, könnyű szellő cirógatta arcukat.
A teherautó kanyart vett, letért az útról és néhány száz méterrel odébb leállt. Egy arab faluhoz voltunk közel, jobban mondva ahhoz, ami maradt belőle. Láttuk a föld és szalma keverésével tapasztott kis kunyhókat, a kövekkel bekerített udvarokat. Minden lerombolva, romokban. Keskeny utcácskák, víz hiányában kiszáradt gyümölcsfák, meztelen ágak. Sehol senki. Csak macskák tucatjai patkányokra vadászva. Egyébként egy lélek sem. Macskanyávogás és totális csend. Hacsak nem az úton elhaladó autók zaja.
A parancsnok őrmester a falu körülkerítésére utasított.
–        Készítsétek elő a fegyvereket! A falut körülvesszük!
–        De minek? Nincs senki ezekben a romokban! – jegyeztük meg.
–        Azt ti csak gondoljátok. Nagyon ravaszak ezek a palesztinok. Tudják jól, hogyan kell
          elrejtőzni, álcázni magukat. Minden kibuccsoport elfoglal a falu körül egy részt, ha
          mozgást láttok, vagy érzékeltek, tüzeltek. Habozás nélkül. Gyerünk! Mindenki a
          helyére!
–        Parancsnok! És ha akit meglátunk, semmi rosszat nem akar, akkor is lőnünk kell?
–        Lőni. Hogy az ő anyja sírjon, ne a tied. Megértetted?
Zvi egyik kunyhón egy félig leszakított ajtót mutatott és megjegyezte:
–        Ne foglalkozz azzal, amit mondott. Nincsenek is a romok között palesztinok. Senki. Egy
          lélek sem.
Rámutatott egy ajtóra és hozzátette:
–        Alkalom egy kis gyakorlásra.
De azt elfelejtette mondani, hogy a puskát jól szorítsam oda a vállamhoz. Célba vettem az ajtót és lőttem. A golyó jó húsz méterre elkerülve a bozótban ért földet. Mindenki nevetett. Zvi: – Semmi gond, gyakorolj csak. Öt golyót kaptál, gyakorolj.
Mindenfelől puskalövések hallatszottak és a találatokra örömkiáltások. Macskákra vadásztak. A hangulat teljesen megváltozott. A vidámságot háborús atmoszféra váltotta fel. Nehéz és viharral teli. Az idegeim megfeszültek, kezeim már erősebben tartották a fegyvert. Különös vágyat éreztem, hogy lőjek, hogy lássak már egy beszivárgót és rálőjek. Részegítő harci kedvet. Érthetetlen agresszív érzés vett rajtam erőt, amilyet eddig a napig még nem tapasztaltam. Szorosan tartottam a puskát, az ujjamat a ravaszon tüzelésre készen és vadul kerestem szememmel az ellenséget, ezt a betolakodót. Ezt az embert. Ezt az ismeretlent. Lőni, lőni, lövéseket leadni. Tüzelni. Az ujjam remegett a ravaszon. Egész testemben izzadtam, balról jobbra forgattam a puskát. Lőni. Lőni kell. Erősnek éreztem magam, elöntött az uralkodni vágyás, a rombolás, megsemmisítés szenvedélye, szabadon kell engedni hatalmamat, erőmet. Mámorító hatalomvágy rántott magával.
Hirtelen rettenetes macskanyávogás hallatszott és láttam az állatot a magasba szökkenni. Valaki rálőtt. Eltalálta. Hallottam örömkiáltásait:
–        Megvan, eltaláltam!
Felriadtam a hallucinációmból. Visszatértem a realitáshoz. Bűnöző lett belőlem, gyilkos, aki kész embert ölni, egy beszivárgót, egy házát, rejtekhelyét, lakása romjait kutató falusi palesztint, aki közelmúltját keresi ott, ahol már senki nem lakik, a régóta kiszáradt gyümölcsfák között. Szégyen lett úrrá rajtam, a fegyverem irtózatot keltett bennem. A mellettem lévőhöz fordultam:
–        Itt van, fogd, én nem akarom megölni ezeket a szerencsétlen parasztokat – és nyújtottam a puskámat.
–        Parasztok? Megőrültél? Milyen parasztokról beszélsz? Nincsenek itt parasztok!
–        A macskák. Ez… te nem érted? Nem értesz te semmit.
–        Mit locsogsz, mit köze van ennek a macskákhoz?
–        Lőnek rájuk. Nem, nem érted. Semmit sem értesz.
–        De hát ezek csak macskák!
Igen, csak macskák. Nyávognak. A parasztok, a palesztinok nem nyávognak. Tényleg.
Vajon azért szervezték, hogy így oktassanak bennünket? Mentális begyakorlásunkra? Hogy katonát, harcost, gyilkost faragjanak belőlünk? Sikerült nekik. Undorodtam magamtól, majdnem gyilkost csináltak belőlem.
A kibucban ádáz vitát folytattunk, szokás szerint az összejövetelekre is szolgáló nagy ebédlőben ülve.
–        De micsoda mulatság, már akkor is a hasunkat fogtuk, amikor eszünkre jutott, hogyan
          tartotta Haim a puskát.
–        Veszélyesnek tartotta! A puska az fegyver, öregem!
–        Hahaha! Mint egy söprűt, úgy fogta. Látnotok kellett volna az őrmester arcát, amikor
          figyelte, hogyan kezeli!
Ruth engem nézett és nem avatkozott be. Reagálásomat várta. A többiek nem voltak elragadtatva a vita ötletétől. Én azonban nem tudtam megállni, hogy ki ne törjek:
–        Zvi, soha, de soha többet nem akarok ilyen akcióban részt venni. Nem veszitek észre,
          hogy katonát akarnak csinálni belőlünk, hogy a palesztinok ellen harcoljunk, hogy
          kiűzzük őket az országból? Nem veszitek tudomásul, hogy mit csinálnak belőlünk,
          belőletek, mindannyiunkból? Elfelejtjük, hogy kommunisták vagyunk? Hogy békét
          akarunk az arabokkal? A palesztinokkal? Mindezt elfelejtitek? Gondolkozzatok már!
Szóáradatom után nagy csend lett. Hosszasan néztek egy szó nélkül. Amit mondtam, a saját viselkedésükről, felkavarta, kizökkentette őket, és tudatosult bennük az állati ösztön ébredése.
Később, vacsora után, Ruth odajött hozzám, megfogta a kezem és tartotta egy darabig. Keze most is nyirkos volt, az enyém is az lett és kezdtem vágyat érezni iránta.
–        Jól mondtad. Látod, sok dolgunk van még itt. Sok munka vár.
–        Ruth, nem értem őket, pedig kommunistáknak tartják magukat. Mit mondjunk akkor
          azoknak, akik nem is azok?
–        Ezért kell harcolnunk és harcolnunk, még és még. Propagandamunkát végezni, nevelni
          az elvtársainkat. A háború egyformán rossz a zsidó és a palesztin népnek. Mind a két
          nép drágán fizet ezért a háborúért. Ezért kell, hogy sikerüljön nekünk a Zikei Pladával,
          ellensúlyt képezni a kibucokban, ahol a palesztingyűlöletet propagálják és tanítják, ahol
          a cionista nacionalizmus ezeknek a fiataloknak a lelkébe vésődött.
–        Lehet, hogy a Zikei alternatívája lehet ezeknek a kibucoknak és magához vonzza az
          újabb fiatalokat, szimpatizánsokat. De azon gondolkodom, ha…
Ruth elkapta a karom, mintha meg akarta volna szorítani és témát váltott:
–        Téged jelöltek ki egy nagyon komoly és fontos akcióra.
Kíváncsi lettem. Mi ez az akció, tudni akartam.
–        Miről van szó?
–        Négy embert kell kiválasztanod Zikeiben és holnap reggel Megdal Ashkelonba mentek…
–        Holnap? De hát holtfáradt vagyok mindattól, ami ma történt.
–        Elhiszem. De a dolog sürgős.
–        Na, de miről van szó? – kérdeztem ingerültebben, mert tényleg fáradt voltam.
–        Migdal Askelonban egy tüntetést kell szervezned. A falakat plakátokkal, feliratokkal kell
         megtölteni. Mindenhol, mindenhol.
–       De még mindig nem tudom pontosan, hogy miről van szó.
–       A városban irakiak és bolgárok vannak. A bolgárok beszélnek franciául is, az irakiak
         persze csak arabul. A város lakói között kell végezz agitációs munkát. Fel kell rázni 
         őket, te pedig mindkét nyelvet beszéled.
–       Rendben, de megmondod végre, hogy miről is van szó?
–       A területi katonai parancsnok elrendelte, hogy a városból palesztinokat ki kell űzni.
         Képzeld el, ez az ember a Mapamnál valaki.
–       Na, ez mulatságos. Ma azt mondják, lőjünk a palesztinokra, holnap meg kiebrudalásuk
         ellen tüntetünk. Mit szólna a Cigány?
–       A katonák bezárták a palesztinokat a város egyik részébe. Nagy sietve összeeszkábáltak
         egy gettó-félét. Akkora lármát kell csapni, amekkorát csak lehet, hogy a közvélemény
         tudomást szerezzen róla és meg lehessen akadályozni ezeknek a szerencsétleneknek az
         elűzését. Mégiscsak botrányos! – jött bele Ruth egyre jobban.
–       Ashkelon munkásváros, ugye?
–       Az hát, miért kérdezed?
–       Biztosan lesz néhány szöveségesünk.
–       Gondolod?
–       Szeretném remélni. Mondd, Ruth, a parancsnok a Mapamtól van, az pedig baloldali
         párt. Mégis a palesztinok ellen van? Pedig a párt mást prédikál.
–       Igazad van. Újságuk, az Al Hamishmar is csak a népek közötti békéről beszél.
         Szerencsétlen dolog, és ráadásul a Mapam az egyetlen komoly párt, amellyel közös         
         frontot tudunk alkotni. Na jó, akkor válasz ki ízlésednek megfelelően négy elvtársat a
         segítségül.
OK!


***

2017. május 30., kedd

Victor Segré: SZÁMŰZETÉS Izraeli éveim



7. rész











Ruth egyik hosszúra nyúlt esti beszélgetés alatt bejelentette, hogy a körzet engem akar Ber Shevába küldeni.
–        Ber Shevába?
–        Igen, délen van a Negevben. Kisváros a sivatag közepén. A kormánynak nagy tervei
          vannak itt. Pillanatnyilag úgy tízezer lakosa van, de lehet, hogy a következő években
          felfuttatják száz-, sőt kétszázezerre. Valószínűleg Ber Sheva lesz a Negev fővárosa.
–        De Ruth, ahogy én tudom, sejtünk sincs ebben a városban.
–        Pontosan. Ahogy megtudtam a körzetben, a párt nem működik, az elvtársak nem
          csinálnak ott semmit. Panaszt is tettek a sejt titkára ellen.
–        Értem. És mit várnak tőlem? Tisztázni a helyzetet, megbékíteni a sejtet? Rendet tenni?
–        Tiszta lappal indulsz, azt csinálsz, amit jónak látsz, hogy a sejtet talpra állítsd és újra
          éljen. Azelőtt volt vagy húsz elvtársunk a körzetben. Ma meg talán csak féltucat aktíva.
          Elhagyják a pártot, egyik a másik után.
–        És miért pont én? Vannak tapasztaltabb régi elvtársak is.
–        A vezetés számol az egyiptomi tapasztalataiddal. Az illegalitásban végzett munkáddal.
          Végülis mindennel. Aztán, látták, hogy milyen munkát végeztél itt Rehovotban a
          fiatalsággal. Minden arra utal szerintük, hogy te leszel a legalkalmasabb erre a
          munkára. És végül pedig, ne felejtsd el, egyedül élsz, nincs családi kötelezettséged.
–        Ez igaz, de még csak szállásom se lesz ott, és egy fillér se a zsebemben.
–        A szállást illetően, Ber Shevában van egy régi elvtársunk, Yankele. Állítólag hatalmas,
          arab luxuslakása van. Nála megszállhatsz. A többi dologgal magadnak kell boldogulni.
          Tudom, hogy nehéz lesz, de fiatal vagy, biztosan sikerülni fog.
–        Tudod, Ruth, az, hogy ilyen helyzetbe hoztak, meglehetősen kényes dolog. Munkát kell
          találnom, hogy pénzem legyen. Akármilyen munkát. De addig is meg kell élnem és
          nincs senki, aki segítségemre tudna vagy akarna jönni.
–        Na jó, még egyszer átgondoljuk a kérdést a körzeti bizottságban, ez a döntéshozó
           testület.
–        Ruth, mindenesetre nekem is van beleszólásom, hogy elfogadom-e vagy sem.
–        Természetesen. De tudod, hogyan történnek ezek a dolgok. Valaki bedobja a nevedet,
          tapasztalt kommunista vagy. Egyedül vagy, családod nincs, tehát nincsenek napi
          gondjaid. Ki is vagy jelölve a munkára. Egycsapásra elrendezi a problémát.
–        És te, te mit gondolsz, Ruth?
–        Én mit gondolok? Én inkább azt szeretném, hogy maradj a kibucban segíteni,
          megosztani velem a munkát. Túl sok itt a dolog, túl sok. Na, ez az, amit szeretnék. Mi
          ketten nagy dolgokat csinálhatnánk.
–        Ruth, az a benyomásom, hogy ajánlatot akarsz tenni.
–        Ajánlatot? Nem, semmit, csak hangosan kimondtam, hogyha maradhatnál, tehát...
–        Persze. De látod, minden este késői éjjelig vitatkozunk a munkáról a kibucban, a

           sejtben, a pártban. Órák hosszat. Tudod, mit beszélnek a kibucban? Hogy a végén ez a
           kettő még összeházasodik. Nincs már magánéletük.
Ruth elvörösödött, láttam még az éjszakai homály ellenére is az ebédlőből jövő fény tükrében. Fejét lehajtotta.
–        Egyszer már férjnél voltam, tudod, Michel felesége. Jó gyerek, igazi értelmiségi, csak a
          könyveinek él. Még azt is mondanám, álmaiban, egy képzeletbeli világban. Szeretem
          nagyon. De soha nem akarok még egyszer férjhez menni. A válásom óta elégedettebb,
          kiegyensúlyozottabb vagyok. Magamra leltem, megtaláltam a személyiségemet, az
          identitásomat. Nem, számomra nincs többé házasság. Házasodni, soha, de barát, az
          igen. Csak nem találtam még olyan partnert, aki megfelelne. Na meg aztán, mindenki
          nős. A körzetben is, ha nem tévedek. Nem titkolom, gondoltam rád, mielőtt ez az
          ügyed volt Miriammal, de aztán...
Megállt a beszédben és könnyűt sóhajtott.
–        Hízelegsz, Ruth. Egyébként el sem tudom elképzelni, hogy szeretők legyünk. Még
          képesek lennénk szerelmi aktus közben egymás véleményét kérni a tojótyúkok
          számának növeléséről!
Mindketten nevettünk, és lassan megindultunk ki-ki saját szobája felé. Szinte oda sem figyelve, hogy kéz a kézben. Az övé forró volt és izzadt. Az enyém is. Hirtelen felfedezte, hogy egymás kezét fogjuk, kirántotta és eltávolodott. Reszkető hangon búcsúzott:
–        Shalom és Ber Sheváról pillanatnyilag egy szót sem.
–        Shalom, Ruth.
Hosszasat sóhajtottam a szobámba érvén. Ki tudja, talán Ruth-tal ma éjszaka… Nem, nem akartam feltételezésekbe bonyolódni.

***


1951. április végén készítettük elő május elseje megünneplését. A Histadrouth szakszervezet minden városban megtartotta. Tel Avivba jött felvonulni az egész környék. Ez alkalommal a déli körzeti pártbizottság úgy határozott, Ramléhban április 30-án vonulunk fel a párt erejét demonstrálni, aztán másnap csatlakozunk a Tel Aviv-i nagy menethez.
Összegyűltünk mintegy száz elvtársunkkal, szimpatizánsunkkal Ramléh szerény kis mozijában. Körzeti titkárunk és helyettese elmondta szokásos beszédét a világ proletariátusának erejéről, a Szovjetunió a béke és szocializmus bástyája erejéről, és állást foglalt az amerikai imperializmus elleni nemzetközi mobilizáció mellett, az atombomba ellen. Egységfrontot kell létrehozni Izraelben a Mapai-kormány, a kormánypolitika ellen, a munkásosztály kizsákmányolásának politikája ellen, a nagy amerikai trösztök szövetségével szemben, az arabokkal, különösen a palesztinokkal kötendő békéért, és Palesztina két országra osztásának ENSZ-határozatáért.
Tapsoltunk, lábunkkal dobogtunk és hurráztunk. Nagy volt a lelkesedés. Felállva énekeltük az Internacionálét, öklünk összeszorítva. Aztán kettesével-négyesével oszlopba sorakozva az utcára mentünk, elöl a vörös zászlóval, dobszó kíséretében Ramléhban a május elseje ünneplésére. De micsoda meglepetéssel szolgált a semmiből előtűnő rendőrség! Botokkal támadt ránk, a dobot szétverték, a vörös zászlót megtaposták, széttépték. Test test ellen, és sokan megsebesültek a mieink közül. A párt küldötte és a déli körzeti titkár, Chamli elvtárs arca vérrel borított, megsebesült. A rendőrség néhány embert le is tartóztatott.
Hát, ilyen volt a ramléhi május elseje.

Másnap délelőtt Tel Aviv központjában egy moziban tartottuk a nagygyűlést Mikounis főtitkár elnökletével. Vagy ötperces vastapssal köszöntöttük, nevét torkunk szakadtából skandálva. Aztán lelkesedéssel telve leültünk, hogy meghallgassuk a szónokokat, akik még keményebben szóltak, mint előző nap Ramléhben. Tapsoltunk, lábbal dobogtunk.
Hirtelen csattanásokat hallottunk, a moziépület tetejére köveket dobtak. Kőzápor hallatszott. A Herouth tagjai jöttek szokás szerint a gyűlést provokálni. A rendőrség nem avatkozott be. Néhányan a mieink közül a bejáratot őrizték, hogy megakadályozzák a csirkefogók bejutását a terembe. Nyugtalanság lett úrrá rajtunk, nem mertünk kimenni, nehogy a kövek ránk zúduljanak.
El akartunk kerülni a verekedést, a testi harcot. Ez itt május elseje, a munkások, a dolgozók ünnepe. A mi ünnepünk, de az övék is, azoké, akik követ dobálnak ránk. Ugyanúgy mint mi, ők is dolgozók. Miért van az ellenségeskedés velünk, kommunistákkal szemben? Nem csak a saját javunkat akarjuk, az övékét is! A dolgozók javát. Ez is volt a jelszavunk: ”ami jó a dolgozóknak, jó Izraelnek is”.
A szociáldemokrata Mapai-kormány politikája talán nem az amerikai tőkével szövetséges politika? Az amerikai imperializmussal talán nem közel-keleti dominanciáját akarja megvalósítani? A leigázás ellen harcolni kell, s olyan politikáért küzdeni, amely a nép, a dolgozók szolgálatában áll.
Végül sikerült elkerülni a kőzáport és csatlakozni a Histadrouth felvonulóihoz. Kint a tömeg ütemesen hangosan együtt kiáltozta: Éljen a munkásszolidaritás! Éljen május elseje!

***

Néhány nappal később Rehovot központi terén egy autókonvoj állt meg. Az egyikből kiszállt a miniszterelnök, David Ben Gurion. A munkanélküliek, akik munkalehetőségre számítva mindig itt várakoztak, a kormány ellen spontán demonstrációba fogtak skandálva: «Munkát, kenyeret!». Néhányan homokot és kavicsot szórtak a miniszterelnöki autóra. Ben Gurion azonnal visszaszállt és a konvoj villámgyorsan elhagyta a várost.
A lakosság haragja nőttön nőtt. Volt is rá oka. A kormány emigrációs politikája csak a munkanélküliséget emelte, az USA-tól annyira várt és remélt befektetések nem érkeztek, igazi gazdasági válság kezdődött. A máris magas infláció további növekedésének elkerülésére mindenre bevezették a jegyrendszert. A húshoz, vajhoz, olajhoz, tojáshoz csak jeggyel lehetett hozzájutni. Végülis mindenből hiány volt. A ruházati termékek is adagolva lettek, még a nadrágszíjak is.
Rehovot városában David Ben Gurion nem tűnt nagyon népszerűnek.

***

Yacov, a kibuc gazdasági felelőse arról informált, hogy van egy néhány napra szóló munkaajánlata. Rentábilis, de nehéz munka.
–        Milyen?
–        Nem messze innen követ kell törni. De nagyon kemény a kő. Nagy erőfeszítést igényel.
          Mit gondolsz, tudnád csinálni?
A kérdés egy kérdésnél sokkal több volt: kérés.
–        Persze, elvállalom. Mikor kell kezdeni?
–        Holnap reggel. A vállalkozó felvesz az Eshed pályaudvaron. Hét órakor. A
          körülményeket illetően mindent elintéztünk. Rendben?
–        Persze, 7-kor ott leszek.
Egy féltucatnyian vártuk az autóbusz pályaudvaron művezetőt. Egy fickó közeledett és kérdezte, mi vagyunk-e a kőtörők.
Bólintottunk.
–        Meg kell mondjam, hogy a munka nehéz, a kő igen kemény. Nagykalapácsot kaptok. A 
          munkaidő reggeltől besötétedésig tart. 15 perc a reggeliidő, 25 az ebéd. Dohányozni
          lehet munkaidő alatt, de csak négy cigarettát elszívni, vagy szükségre menni. Csak
          néhány perces leállások lehetnek. Jól fizetek, de munkát is akarok. Érthető?
Egymásra nézegettünk, majd belegyezésül bólintottunk. Igen, egyetértünk. A fizetés jó, a munka több napra szól. Lehet, egy hétre is.
A művezető rám nézett:
–        Biztos vagy te abban, hogy tudsz majd követ törni? Azt hiszem, nem vagy elég erős
          effajta munkához.
–        Megmutathatom – válaszoltam elszántan.
–        Jó, akkor felszállás a szerkocsira.
A szerkocsi egy kis furgon volt szerszámok és építési anyagok szállítására. A rövid városi út után Ouri megállt a szerkocsival és egy kis udvarra tessékelt minket. Egyik részében gránittömbökből álló dombocska, a másikon egy egy ház kiásott alapjai.
–        Figyeljetek jól ide. Négy embert akarok kőtörésre, kettő pedig hordja. Osszátok be
          magatokat, ahogy akarjátok. Ourinak hívnak és nem művezető vagyok, hanem ennek
          az építendő háznak a tulajdonosa. A WC itt hátul egy bokor.
A kőhalom mellett sorakoztak a kalapácsok, Ouri intett, hogy szolgáljuk ki magunkat. A nagykalapácsok puszta láttára megborzongtam. Tényleg, Ourinak igaza lehet, nem leszek képes ilyen munkát végezni. A nagykalapácsok óriásiak. Fel se tudnék emelni egyet, nemhogy ezeket a nagy köveket törni. Nem, nem tudom. Ouri nézett rám, elszánom-e magam a kalapács megragadására. Hanyag mozdulattal próbálkozva kezembe vettem egyet, és csodálkozásomra, nem is annyira találtam annyira nehéznek. Kezemben a szerszámmal vakmerően a kövekhez léptem.
Ouri kíváncsi és érdeklődő tekintetét rám függesztette, lássa, hogyan boldogulok. Akaratlanul is rámosolyogtam mintegy közölve, na lám, látja, megmondtam én. Hogy mutassam, szinte véletlenül a legközelebbi tömbhöz fordultam. Azt hiszem, ez volt a legnagyobb. Teljes erővel megragadtam a kalapácsot és rásújtottam.
A kalapács zöngés hangon megpendülve visszaugrott. A kő meg se moccant. Még csak egy kis sérülés sincs rajta. Közelebb léptem, hogy lássam, hátha legalább egy repedés, egy kis karcolás keletkezett. Semmi! Semmi az égvilágon! A kő érintetlen. Jól megnéztem, mégiscsak, a kalapács elég nehéz, robusztus. De a kövön semmi nyom. Csodálkoztam. Gondoltam, ha így megy tovább, itt kell hagynom a munkát. Nem vagyok hozzá elég acélos.
Ouri mosolyogva közelebb lépett.
–        Először csinálsz ilyet, igaz?
–        Igen, végülis, ez, hogy … – hebegtem-habogtam.
–        Tudom, én is ugyanígy kezdtem. Próbálj egy fix helyet kinézni a kövön. Koncentrálj, oda
          próbálj csapni, csak ezen a helyen ütni. A másik, hogy soha ne a szélét üsd a kőnek,
          soha. A közepén próbáld!
Elkezdtem nézegetni a tömböt, keresni a helyet, ahogy Ouri mondta. Felemeltem a kalapácsot fogaim között mormogva:
–        Megszerezlek, te rohadék kő, megleszel – és nagyot vágtam rá bátran.
Most se történt semmi, de a kalapács már nem pattant vissza. Nem adott zöngés hangot se. Folytattam ugyanannak a pontnak a szemmel tartását, meg voltam győződve arról, hogy ez alkalommal meglesz. Igenis összetöröm ezt a rohadt követ. Még egyszer és még egyszer ugyanazon a helyen fixírozva. Különös dolog történt, kezdtem a nagy kő iránt vonzódást érezni. Mintha hipnotizált volna.
–        Na jó – gondoltam, és még egy ütést mértem rá. És ekkor a hatalmas kő lassan egy
különös sóhajjal kettéhasadt.
–        Látod, te rohadt kő, te szemét, most megvagy…
Újabb lendülettel folytattam törését. Legyőztem a követ. Darabokban van. Meg kellett állapítanom, hogy különös módon ez a munka nem is olyan fárasztó. Másik tömbhöz fogtam, aztán megint másikhoz, megint másikhoz.
Ouri jelezte a déli szünetet. Leültünk a kövekre, próbáltunk annyira árnyékba húzódni, amennyire csak lehetett. Megszabadítottam magam a kowa timbelemtől, ettől az idióta kalaptól, ahogy ezt a fajta fejfedőt hívják, s ahogy mindenki tette, megtöröltem vele verejtékes arcomat. Szendvicsemet falatoztam, amit a konyhában dolgozó lányok készítettek nekem. Jó ez így, ebben a csendben, többé-kevésbé védve a naptól. Hirtelen egyikünk, térdén nyitott újsággal bejelentette, hogy a legközelebbi választásokon a Herouth jut hatalomra. Begin ledarálja Ben Guriont és az arabokat elküldi az ördögbe. És a földre köpött.
–        Ki mondja ezeket a marhaságokat? – kérdezte Ouri közelebb lépve kezében szendvicsével.
–        Én – válaszolta a teymani (a jemeni bevándorlók gúnyneve).
–        Te ennek a pártnak vagy a híve, a Herouthnak?
–        Feltétlenül! Mi vagyunk az erő az arabokkal, a palesztinokkal, a kommunistákkal
          szemben. Mind ugyanaz a népség, a mufti emberei.
Nem normális ez az ember. A mufti, a jeruzsálemi klérus a nácikkal kollaborált az angol megszállók ellen, igaz. Na, de mi közük van az araboknak, palesztinoknak, kommunistáknak a muftihoz?
–        De te, te munkás vagy. Hogy lehetsz egy fasiszta párt híve?
Ben Shalom, a teymani:
–        Begin csak a zsidók javát akarja. Mindnyájunkét. Izrael a mienk. Az arabokat el kell
          kergetni a mi szent földünkről. Semmi keresnivalójuk nincs itt. Ben Gurion az arabok
          barátja.
–        A baloldali pártok a munkásokért vannak, zsidókért és arabokért. Te a Herouthot   
          támogatod, egy jobboldali pártot a dolgozók ellenében.
–        Begin elzavarja az arabokat és akkor nekünk mindnyájunknak jobb lesz itt.
          Munkásoknak és nem munkásoknak.
A beszélgetés az egész ebédszünet alatt folytatódott. Ami számomra érthetetlennek tűnt, hogy a munkaadónk, Ouri próbálta meggyőzni a munkás Ben Shalomot arról, hogy a baloldali pártok képviselik érdekeinket, a dolgozók érdekeit, míg a Herouth és más jobboldali pártok nem védik, nem ezt teszik. Egy tőkés próbálja magyarázni, hogy a dolgozói érdekeket a baloldal védi! Elképzelhetetlen!
Kezdtem belejönni ebbe a munkába. Még meg is tetszett. Úgy törtem a követ, mint egy képzett munkás. Éppen csak hogy azt nem gondoltam, ha nagy leszek, mással sem akarom keresni a kenyerem, mint kőtöréssel.
Sajnos a napok gyorsan teltek és befejeztük a munkát. Ouri rendesen megfizetett bennünket. Yacov szerint senki más nem fizette ilyen jól a munkásait – a feketéket, ahogyan a szakképzetlen munkaerőt hívták. Gratulált is:
–        Ouri nagyon dicsért téged. Úgy látszik, jó munkás lettél. Elégedett a munkáddal.
          Kezdetben azt hitte, nem boldogulsz majd. Őszintén szólva, én se nagyon bíztam
          benne. De ez volt minden, amit munkaként felkínálhattam számodra. Nagyon örülök,
          hogy helyálltál. Na jó, keresünk majd más munkát, holnap bemegyek a Lishkat
          Avodához megnézni, mit tudnak javasolni.
–        Tudod, ez a munka eléggé érdekes volt, nem gondoltam volna, hogy egy nap
          kőtörőként dolgozom. Ouri is derék fickó. Azt hiszem a Shomer tagja lehet.
–        A Shomeré, miket beszélsz? Itt, Rehovotban ő az ágazati titkár!

***