Mélenchon és a «La France insoumise» és politikájának apropóján (2. rész)

(Forrás: L’Internationale, n°7 2017 augusztusa)

Szakítani vagy nem szakítani az EU-val, abszurd kérdés?

Az Informations ouvrières-nek adott interjújában (224. szám, 2012. nov. 1.) világosan megmagyarázza álláspontját az antidemokratikus tőkés európai intézményekkel kapcsolatban. Egyrészt opponál az új szerződésnek, másrészt bizonyos munkásellenes intézkedéseket megszavaz. Szavakban elutasítja a szerződéseket, de megszavazta Hollande-nak az azokat szolgaian alkalmazó intézkedéseit. Az Informations ouvrières kérdése: «Ami az «összes szerződés elvetését» illeti, a Front de gauche egyetért azzal, hogy Mastrichtet, Amszterdamot, az európai költségvetési paktumot is el kell utasítani?», Mélenchon: «visszatérő kérdés az Önök részéről. Engedjék meg, hogy azt mondjam, abszurd. 2005 óta a kérdés megoldódott. Az alkotmányos szerződés tartalmazza a korábbi szerződéseket, ideértve Maastrichtot is. Aki 2005-ben nemmel voksolt, az a szerződések teljességére nemet mondott. Mi ezt igy fogalmaztuk meg: az európai szerződésekből ki kell hátrálni... aztán pedig: függetlenedni az európai szerződésektől és Pierre Laurent (a francia kommunista párt főtitkára) alapján: «a kukába kell hajítani a szerződéseket». Nem látom be, hogyan lehetne jobban… mi más Európát akarunk, szociálisan és pénzügyileg harmonizált Európát, fentről».

Pedig az Informations ouvrières kérdése messze nem volt abszurd.

Abban az időben Mélenchon rendszeresen feltűnt a görög radikális baloldali koalíció (Syriza) vezetője, Alexis Tziprasz oldalán. A Syriza akkor szerény parlamenti erőt képviselt, amely lassacskán kezdte a dolgozók és népi tömegek támogatását élvezni, mihelyt Tziprasz 2012-ben bejelentette a követelést: «minden memorandum eltörlését!», az IMF és Európai Bizottság és az egymást követő kormányok gyilkos programjainak elutasítását. Vagyis a memorandumok eltörlése az Európai Unióval való szakítás első lépése lenne – anélkül, hogy ezt követlenül kimondták volna.

A Syriza és a Parti de gauche egyaránt az Európai Balpárt (pártcsalád) tagja, ahogyan a legtöbb európai kommunista vagy volt kommunista párt is. Pártcsalád, amely elutasítja a szakítást az EU-val, mert maga is abból származik, az európai intézmények finanszírozzák és a «szociális Európa» kultiválására hivatott az európai intézmények keretében.

Mélenchon 2012-es vagy 2017-es beszédeinél Tziprasz az Európai Bizottság összes szigorításának azonnali beszüntetésére való követelése bizony sokkal «radikálisabb». Ezért is szavaztak rá 2015 januárjában a görögök milliói és emelték Tzipraszt a hatalomba. Mégis, hat hónappal később Tziprasz tiporta lábbal a görögök 61%-nak akaratát, a nemet az EB, az IMF diktátumaira és saját ígéreteit memorandumok eltörlésére. Tziprasz és a Syriza nem akarták átlépni, csak szavakban a «vörös vonalat», vagyis az Európai Unióval való szakítást, ami tömeges mozgósításra való felszólítást igényelt volna. Az öt éve gyilkos megszorításban vergődő görögök számára mi az «abszurd» a kérdésben: «szakítás vagy nem szakítás»?

Szakítás az imperializmussal vagy nem?

Az európai intézményeknek való alávetettség az egész európai kontinensen csak kifejeződési formája a függőségnek a termelőeszközök magántulajdonán alapuló rothadó rezsimtől, akármi is legyen az «antikapitalista» beszéd.

Mélenchon Jospin kormányának tagjaként részt vett a NATO kereteiben Bush oldalán az azóta is szakadatlan afganisztáni katonai beavatkozásban. Ez az intervenció önmagában is karakterizálja Jospin kormányának reakciós, imperialista természetét. 2001 októberében a IV. Internacionálé aktivistái együtt tüntettek: «Bush, Blair, Chirac, Jospin, Gayssot, el a kezekkel Afganisztántól!» (a kommunista Gayssot volt a közlekedési miniszter). Miközben a «plurális baloldal» kormánya teljes mellszélességgel beállt az afgán nép elleni terrorháborúba.

A támogatás pozíciója, mégha néha «kritikus» is, a továbbiakban is tetten érhető Mélenchonnál.

Két nappal a Líbiára mért amerikai-francia-brit csapások kezdete után egy interjúban megerősíti: «A politika (Sarkozy elnöké, aki a katonai beavatkozást vezényelte) megfelel Franciaország érdekeinek» (Libération, 2011. márc. 21.) Hozzáteszi: «álláspontom változatlan, az ENSZ garantálta nemzetközi rend híve vagyok» és «Ha a Front de gauche irányítaná az országot, (…) közvetlenül avatkoztunk volna be? Nem. Mandátumot kértünk volna az ENSZ-től». Pedig az Obama által eldöntött líbiai beavatkozást éppen az ENSZ Biztonsági Tanácsa 1973-as határozata fedezte.

Nem olyan régen, 2017 júniusában Mélenchon reagált a fehérfoszforbombák használatára, amelyet a nemzetközi koalíció vetett be az Iszlám Állam elleni harc ürügyével Szíriában: «bizonyos, hogy van a háborúzásra más mód is, kevésbé kegyetlen a civil lakosságra nézve (…). Könyörgöm a döntéshozókhoz, használjanak más fegyvereket; c’est la guerre, ez a háború, megértettük, de ne foszforbombával, ez rettenetes». (Revue de la semaine, 32-es sz. 2017. jún.16.) Mindenki tudja, a borzalmas égési sebeket okozó foszforbombák használatát nemzetközi egyezmények tiltják, barbár fegyverek ezek, de a hagyományosak talán humánusabbak, megengedhetőek? Az imperialista beavatkozások «tiszta» fegyverekkel elfogadhatóak, ha az ENSZ ellenjegyzi őket?

Amikor a La France insoumise képviselője lett, 2017. júl. 17-én, a francia katonai beavatkozások (Afganisztán, Mali, Líbia, Irak, Szíria, stb.) apropóján ezt mondta: «Bármit gondolunk a katonai kiadások értékéről, vagy azokról a konfliktusokról, amelyekben elköteleztük magunkat, az ország feladata, hogy elhatározásait vállalja».

Mégis, mit kellene gondolni a beavatkozásokról Maliban, Közép-Afrikában, Irakban, Szíriában, Afganisztánban, ha nem azt, hogy imperialista barbárság a népek ellen? Vajon mit gondol Mélenchon arról, amit maga az ENSZ közölt, hogy csak 2016-ban 13 .500 afgán pusztult el (közöttük 3.500 gyermek) a megszállás következtében? Mit gondol Mélenchon a 2011 óta elpusztult 330 ezer szíriairól?

A La France insoumise így tehát felsorakozott a francia, amerikai imperializmus mellett.

2016-17, La France insoumise

Mélenchon politikai álláspontja állandó, nem hajlandó az imperializmussal és intézményeivel szakítani, azonban mégis volt egy fordulat 2016-ban a La France insoumise konstruálásával. 2016 februárjában hozta létre a 2017-es elnökválasztás perspektívájával. Ez «nem egy politikai párt. Egyének, állampolgárok mozgalma, akik Jean-Luc Mélenchon lépéseiben ismernek magukra, anélkül, hogy csatlakoznának párthoz vagy egyesülethez», definiálta saját internetes oldalán. A «működés új módjának fő célja a hatalom tétjétől szabadulás amilyen gyorsan csak lehet, mert az a pártok életét rohasztja az egész kérdést konfliktus és megállapíthatatlan befolyás tárgyává alakítva». (Mélenchon: « En campagne sans trêve », 2017. máj. 28.)

A mozgalom első szava tehát, hogy nem politikai szervezetként határozza meg magát, merthogy a párt a hatalmi játék szinonimája, amely konfliktusokat produkál és rothadást. Divatos nyelvezet, a világ minden részén ezt használják, amely azon a tényen alapszik, hogy a burzsoázia oldalára térve mindenütt becsapták, sőt, elárulták a «jó öreg szocialista és kommunista» pártok vezetői a dolgozókat. A kérdés azonban a «hatalom», a «pártok» körül forog általában, vagy pedig akörül, hogy ezen pártok vezetése beállt a munkásellenes intézkedések mögé?

Mélenchon nyíltságát azonban el kell ismernünk. Egy másik szövegben: «A La France insoumise-ból nem lesz párt. Mozgalom marad (…) Minden javaslat, amely hozzám érkezett, csak a régi struktúrákat idézi, a múlttal foglalkozik, ami a pártpolitika specifikus formájához kötődik». (« Dans l’été qui commence » 2017. júl. 10. Mélenchon blogja)

A pártpolitikát elutasítva azzal szembe állítja a mozgalmat, mivel a «párt olyan szervezeti forma, amely társadalmi osztályhoz kötődik, míg a mozgalom az egész néphez». Ez a következménye annak, hogy az általa is követelt osztályreferenciákat elhagyta.

Egy újságíró megkérdezte 2017 márciusában az elnökjelölttől: «Változtak-e az elvei, amióta politikai színtérre lépett»? Mélenchon: «Igen. Azelőtt egyedül az osztályérdekekre referáltunk. Most pedig szerintem az általános emberi értékeknek kell elsőbbséget adni, mert a mindenkit érintő ökoszisztéma vált fenyegetetté». (Le Parisien, 2017. márc. 23.)

Ismerjük azokat a «elméleteket», amelyek elválasztják az embert a természettől azért, hogy az osztályviszonyokat elmossák és az osztályok közötti antagonisztikus érdekek tagadásával az úgynevezett «általános érdekekkel» opponáljanak. Mintha a természet, az ember maga is nem lenne veszélyeztetett a kapitalista rendszer bomlásával járó jelenségektől!

Azt azonban beismeri, hogy összefüggés van a politikai párt és társadalmi háttere között. Ebben teljesen igazat mond, a politikai demokráciában a pártokat a társadalmi osztályok termelik ki, a munkásosztály is saját politikai képviseletét – a hatalom megragadása céljából.

Marx és Engels a Kommunista kiáltványban megfogalmazta, hogy a kommunisták «közvetlen célja» a munkásosztály segítése annak történelmi hivatása teljesítésében: «osztállyá szerveződése, a burzsoá dominancia megdöntése, a proletariátus politikai hatalmának megszerzése». Az I. Internacionálé megismételte.

Mélenchonnak a munkásmozgalom alapelveivel ellentétes kijelentései az osztályérdekekről lemondást jelenti, a pártépítésről, tehát a hatalom megszerzéséről való lemondást - akármilyen indokkal ­ mégpedig azzal a szándékkal, a tőkés társadalom «meghaladhatatlan», életben tartásának következményeit el kell fogadni, legfeljebb enyhíteni lehet, azaz lemondás a tőkés társadalom megdöntéséért vívott harcról.

«A» terv, «B» terv – vagy szakítás az Unióval?

Az elnökválasztási kampányban Mélenchon e két témában tűnt másnak a többi jelölttel szemben: az Európai Unió és az V. köztársaság intézményei.

A La France insoumise jelöltje gyakran jelentette ki, hogy a «szerződésekből ki kell vonulni», ami nála azt jelenti, azokat újra kell tárgyalni az «Európai Unió újraalapozásáért». Ezt nevezte «A» tervnek. Hozzátette, hogy ha nem sikerül ezt megtenni, akkor lenne egy «B» terve az Unióból kivonulásra, egy «rendezett kivonulásra».

A 2016. jún. 3-i brit népszavazás - melyben a brit munkásosztály tömegesen szavazott a Brexitre – jelezte Camerun, Obama, de a Labour Party és a Trade Union vezetőinek kudarcát is, akik a maradásra szólítottak. Ennek másnapján Mélenchon kijelentette: «Európa - vagy megváltozik, vagy elhagyják».

Látszólag radikális, mivel a kilépés lehetősége elhangzott. De csak látszólag. «Megváltoztatni Európát» (2012-ben Mélenchon ezt követelte)? Ez az «A» terv, amelyben Mélenchon feltételezi, hogy lehetséges az EU kereteiben «leállítani a közszolgáltatások liberalizációját, a szabadkereskedelem politikáját» vagy a «pénzügyeket engedelmességre bírni». De az EU 28 országának dolgozói tapasztalatból tudják, hogy bármilyen politikai színezetű is legyen kormányuk, annak szándékai, az európai szerződések, direktívák, a «parlament» nevében, fütyülve a népszuverenitásra, mindig és mindenhol elveszik a szerzett jogokat. Amíg ezek az intézmények léteznek, addig így is marad, ez a politika diktál.

Ha Franciaország «partnerei» ezt a tervet elutasítanák, Mélenchonnak létezik egy «B»-je is: «egyoldalú francia kilépés a szerződésekből». De 2017. márc. 10-én Rómában hozzáteszi: «nem csak egy «B» terv lesz, az országonként változni fog». Mint mindig, kettős az alternatíva és mindig a rosszabb győz. Nem tudunk haladni, ha félünk a szocializmustól, mondta Lenin. Nem tudjuk a szakítást elérni, ha félünk a szakítástól, ez lehetne a parafrázis Mélenchon «A» és «B» tervét illetően.

Végül néhány nappal az elnökválasztás első fordulója után Mélenchon kirukkolt az igazsággal. Április 18-án nyilatkozta: «Ne higgyenek annak, amit mondanak, hogy ő (Mélenchon) ki akar lépni az EU-ból, az eurózonából (…), vegyünk már komolyra» (Le Monde, 2017. ápr. 18.)

Az Európai Unióval való szakítás csakugyan az a «vörös vonal», amit Jean-Luc Mélenchon nem akar átlépni.

(köv. rész néhány nap múlva folyt.)